Megrázkódom és riadtan felülök az ágyamban.
-Megint egy rémálom? - kérdezi aggódó szemekkel a barátnőm, aki mindennap meg látogat, hogy ellenőrizze minden rendben van-e velem.
-Ne aggódj jól vagyok. - nyugodt hanggal próbálom leplezni a bánatom ám ő át lát rajtam.
-Nem hiszem, mióta az.. történt nem vagy önmagad. Teljesen elszigelődtél a külvilágtól, nem vagy már az a vidám, életkedvel teli lány akit ismertem. - helyezi a kezét a vállamra.
-Túl jól ismersz. - mosolyodok el a sírással komoly harcot folytatva.
Az asztalra tekintve meglátom a pici led karikát azután a kezembe veszem.
-Hiányzik igaz?
Könybe lávadnak a szemeim ahogy a halvány kéken pislákoló karikára majd a szemeibe nézek.
-Nem is tudod mennyire. - arcom a tenyerembe temetem mert nem akarom hogy lássa mennyire megtörtem.
Mellém szegődik, átölelve.
-Minden rendben lesz.
Pár perc elteltével, miután megnyugszom, kikisér a nappaliba majd leülünk a kanapéra.
-Hozok egy teát.
Én csak bólintok viszonozva a kedvességét.
Már három hónap telt el mióta Connor elment. Nem is értem hogy bírtam ki, talán mert ilyen jó barátom van. A seb a szívedben viszont azóta sem fort össze, inkább a kis lyuk mintha még jobban nőne szétszakítva lelkem, tátongó űrt hagyva maga után.
-Ma az egész napot veled töltöm, rendben? - leül mellém aztán oda adja a bögrét.
-Köszönöm. - kortyolok bele a bögre tartalmába, a kellemesen meleg és nem nyelvet leforrázó teába.
-Tudod, amikor kisebbek voltunk, mindig próbáltunk találkozni pedig egy cseppet sem laktunk egymáshoz közel. Majdnem minden nap írtunk egymásnak hogy hogy van a másik...
-Igen mire akarsz kilyukadni? - vigyorodik el miközben felvonja a szemöldökét.
-Arra, hogy soha nem fogom megbánni hogy te lettél a legjobb barátom.
-Jaj ne mondj ilyeneket mert így is mindjárt elbőgöm magam. - azzal olyan szorosan magához ölel mintha soha nem akarna elengedni.
-Én sem bántam meg. - suttogja a fülembe.
Elenged azonban észre veszem kissé gondterhelt szemeit.
-Biztos el akarsz menni Detroitból? Hiszen nem rég érkeztél meg és még hozzá van egy klassz munkád is.
Sohajtok egyet. Le helyezem a sárga csíkos bögrét az asztalra, ügyelve nehogy olyan helyre kerüljön ahol könnyen leverhetjük.
- Nem tudnék azzal a gondolattal itt élni hogy Connor már nem lehet velem.
-Ezt megértem de... - egy kopogás szakítja félbe megkezdett mondatát, érdeklődve feláll ellenőrizi ki is érkezett.
-Óh nagyszerű, az RK900-as akar veled beszélni. - a kilencszázat erőteljesen megnyomja.
Még mindig neheztelve rá, pedig azóta hónapok teltek el, rengeteget változva közben.
-Jó reggelt Miss Wheit, azért jöttem hogy beszéljek egy kicsit önnel.
Nem tudom mit szeretne Nines mondani ám furdal a kíváncsiság így meg engedem hogy beljebb jöjjön.
-Én is ugyan ezt mondtam az előbb. - feszeng a barátnőm, vérbenforgó tekintettel követve a vendéget.
Rá nézek hogy bízhat benne ám ő csak nem változtat véleményén.
Közelebb lép hozzám az android de nem ül le csak körbenéz.
-Mit akarsz tőle már megint, talán újra le akarod lőni mint akkor, vagy ismét én következem...
-Evi kérlek... bízz benne.
Sóhajt egy nagyot kiengedve minden feszültséget ami benne volt.
-Rendben. - majd mellém telepedik.
Valami furcsát veszek észre a nyomozó androidon, mintha bántaná a dolog. Fél de mégis itt van hogy szenbenézzen a múltban elkövetett tetteivel.
-Minkettőjüktől bocsánatot szeretnék kérni, én igazán röstellem a dolgot és a régebbieket is bele értve. Nem voltam önmagam, nem tudtam ki vagyok valójában.
Meglepetség ül ki mindkettőnk arcára amikor össze nézünk Evivel.
-Kérlek Nines először is tegezzük egymást, másodszor hívj inkább Viviennek. A Miss Wheit... régebbről ismersz már.
-Rendben Miss... ő már mint Vivien.
Tisztára mint Connor.
Zavarja ez az új helyzet ám amint látom tetszik neki. Szemeiben még mindig a bánat és kétsék tükröződik.
-És nem haragszom, nem te tehetsz róla. - mosolyogok rá kedvesen.
-Köszönöm. - elgondolkodik egy picit.
-Miért ezt a nevet adta nekem?
Csodálkozom a kérdésén ám úgy érzem válaszolnom kell neki.
-Miért, igazából nem tudom én sem, valahogy ez ilett hozzád.
Elmosolyodik, azonban hírtelen a zsebébe nyúl, egy levelet meg egy dobozkát kotorász elő amit nekem ad.
-Ezt a kapitány és még egy két munkatársa küldte az örsről.
Leteszem az asztal szélére a levelet pedig érdeklődve nyitom ki.
Kedves Miss Wheit örömömre szolgált hogy ilyen rendőr mint ön itt dolgozott nálunk, bátor kötelességtudó néha parancsot megszegő de mindig helyesen eljáró és a legfőbb a szíve szerint dőntő rendőrként cselekedett. Bár ugyanakkor szomorúan értesültem hogy fel mond és hogy elmegy a városból, úgyan akkor megértem...
Üdv Vivien remélem azért még meglátogatod ezt a vénembert, valahogy nagyon a szívemhez nőltél ahogy a fiamnak is és persze Sumonak is. Köszönök mindent amit érte, értem tettél hogy jobb emberek lehessünk. Remélem még látjuk egymást.
Meghökkenek mikor Gavin üzenetét is észreveszem a sorok közt.
Helló szöszi, kár hogy elmész nem lesz kit idegesítenem és a baromságaimmal kiakasztanom, nem lesz ki hozza nekem a jól megérdemelt feketém.... Na de a viccet félre téve becsülöm amit a konzerdobozért tettél, igazán király volt. Örülök hogy meg ismertelek leszámítva azt a kis időt.
Végül egy apró ajándék a bátorsága és tiszteségéért. Ezennel nyomozóvá léptetem elő.
Ezzel zárul az üzenet az aláírások után.
Kinyitom a kis dobozt, egy fényesen csillogó kitüntető jelvény néz velem farkasszemet.
Megható hogy ennyi ember gondolt rám mert fontos vagyok nekik. Ez a kitüntetés pedig hab azon a bizonyos tortán.
-Mond meg a kapitánynak hogy nagyon köszönöm, mindenkinek.
A kék szemű android mosolyogva bólint.
-Tudja Vivien örülök hogy egy ilyen ember mint ön... vagyis te képes voltál megbízni bennem azok után amit tettem... De mégis hiányozni fogsz, te vagy az aki régebbről ismer engem és nem igazán tudom mit fogok csinálni ha te nem leszel itt. - bánatosan szemléli a padló repedéseit.
-Nines, ne aggódj nem megyek el örökre csak renberakom az életem egy kicsit. És hónaponta meg foglak látogatni hogy meg nézzem hogyan boldogulsz, meg szerintem Gavin is sokat segít majd. - incselkedek vele vigyorogva.
Nem nagyon érti miért ezért kérdően pislog rám. Nézőszögét megváltoztatva az óra mutatóira fókuszál.
-Nem akarok sürgetni senkit csak ha most nem indulsz el akkor lekésed a gépet.
-Igen tényleg. - sóhajtva kihozom a szobámból a bőröndöm amit már előre elkészítettem az este folyamán.
Azonban egy heves kopogás zavarja meg az idilli mégis kissé nyomasztó csendet.
-Ti hívtatok ide valakit? - tekintek a nappaliban lévőkre.
Hevesen rázák a fejüket jelezve ők sem értik mi történik.
Lassan kinyitom az ajtót hogy megnézzem a relytéjes látogatót.
El áll a lélegzetem mikor szembe kerülök vele.
-Nélkülem nem mehetsz sehova. - tárja ki szélesre a karjait.
-Connor te... te...!? - azonnal a karjaiba vetem magam ő pedig megpördül velem párszor.
-Én azt hittem hogy... - a könnyeim ismét utat törnek maguknak ám ezúttal boldogságom miadt.
-Igen tudom, én voltam a bolond mert nem szóltam.
-Ti ezt tudtátok? - tekintek a hátam mögé.
-Igen... de nem akartuk hogy túlzottan bele éld magad mert még mi sem tudtuk biztosra hogy Connor tényleg rendbe jön. - magyarázkodik Evi.
-Ne haragudj rájuk, én kértem meg őket hogy ne szóljanak neked. - néz bele a szemembe mogyoró barna íriszével.
-Tudod mennyire hiányoztál, többet ne csináld ezt, mert...
Durcásan meg ütöm egy picit a vállát, ő erre elkapja a derekam és magához húz. Egyre közelebb hajolva hozzám, ha nem tartana biztos eldőlnék mint egy krumpliszsák.
-Te is nekem. - súgja a fülembe, ajka az ajkamhoz ér, csókja olyan lágy, mégis úgy érzem mintha most lenne az első.
-De most ha nem igyekszünk le késsük a gépet. - válik el tőlem.
Kitessékelve minket, elhagyuk az előszobát. Kisétálva a teraszra hol tétován megsimítva a fa ajtót bezárom és egy megkönnyítő sóhajjal hagyom magára, megannyi titkot relytéjt örző kis otthonom.