Hirtelen felriadok mikor hallom társam kiáltását, a reggeli napsütéstől viszont nehezen látom mi is zajlik mellettem.
-AMANDA NE!!!
Szemei csukva, aludhat vagy csak álmodhat valamit.
-Connor, Connor ébredj! - rázom meg a vállát, hírtelen kinyitja a szemét és a mellkasához kap.
-Connor minden rendben? - kérdezem aggódva.
Hevesen zihál ám pár perc elteltével megnyugszik.
Nem szól semmit, sőt rám sem néz. Mi zaklathatta fel nem tudom, főleg ennyire és különben is ki az az Amanda akiről beszélt.
- Akarsz róla beszélni? - talán így jobban megnyílik.
Rámnéz majd egy nagyot sóhajt.
Elmondja, hogy az aki az álmában szerepelt a tudatalatia akiről már korábban is szó esett. Így már emlékszem, akkor mesélt róla, mikor először találkoztam Ninessel. Igaz már nem áll az irányítása alatt, viszont álmaiban vissza tér hozzá.
-És mi volt az, ami ennyire felzaklatott?
Nagyot nyelve, erőt gyűjt az egyre nagyobb kiváncsísággal és persze aggódással teli kérdéseim megválaszolására.
-Arra akart kényszeríteni, hogy, hogy...öljelek meg.
Lefagyva hallgatom, remegő ajkai minden egyes szavát.
-És, mit tettél?
-Két döntésem volt. Vagy te vagy én. - összeszorítja a fogait, olyan erősen, hallom csikorgásukat.
Megfogom a kezét, bíztatva, semmi oka nincs attól hogy féljen folytatni.
-Ezért megpróbáltam megölni magam. - ledje vörösen villodzik.
-Connor... te tényleg végezni akartál magaddal, értem?
Ez egyszerre elképeztő és szörnyű egyben, ekkora empátiával rendelkezzen hogy még képes legyen magával is végezni.
-Nem ez nem lesz így jó... ha egyszer visszajön és nem tudok magamon uralkodni aztán ha tényleg... - idegesen beletúr kócos barna tincseibe.
-Ez nem fog meg történni, nem hagyom. Erősebb vagy mint ahogy te hiszed. Hallottam egy olyan androidról aki a társai szabadsága és a partneréért is kész volt kockára tenni a saját épségét csak azért hogy ők biztonságban legyenek.... nem te tehetsz erről az egészről. - nyugtatom meg.
Óvatosan fogja a karom, olyan szorosan magához ölel alig kapok levegőt.
-Köszönöm kedvesem. - mosolyog rám én is viszonzom azután megpuszilom.
Félretekintek egy pillanatra, ahol megakad a szemem a hátizsák mellett heverő ruhákon.
-Ezek mik? - lépek közelebb, kikelve kellemes öleléséből.
-Liza úgy gondolta hogy valami rendesebb ruhákra lenne szükségünk. Sőt nem ez az egyetlen. - elkezd matatni a hátizsákban, elővéve egy kisebb doboz szerűséget.
-Úgy gondoltam jó lesz ha mindenre felkészülök, ezért csomagoltam neked néhány napi ennivalót.
Tényleg mindenre gondolt.
-Te ezt előre kitervelted, igaz? - vigyorgok rá, mikor nekem adja a dobozkát majd a ruhák sokaságát.
-Igen, felkellett készülnöm, hogy minden jól működjön és rólad sem akartam megfeletkezni.
Ez annyira aranyos tőle.
Ameddig ő rendezkedik én nekilátok a reggelinek mert a gyomrom nem bírja tovább türtőztetni magát és nem akarom hogy gyanút fogjanak odalent. Figyelem Connort ahogy tevékenykedik a kis szobában.
-És, mi a terv? - faggatózom, harapva egy jókorát a szendvicsből.
Egy-kettőt pördül a ledje mire megadná a választ.
-Ma egy új helyet keresünk, Jerichot.
-Megint, hisz múltkor már jártunk ott. - lepődök meg, bár várható volt hisz azóta egy ember sem tette be oda a lábát.
-Tudom ám Ian mondta hogy ott van valami ami fontos a számára. - áll meg egy időre a pakolással.
-Te bízol benne? - veszem halkabbra a hangom.
-Nem igazán, nincs más lehetőség mint úgy tenni és viselkedni mintha igen.
Látom neki sem a szíve csücske de akkor is van valami ami nagyon fúrja az oldalam.
-Tegnap miért hagytad így magad? - nézek rá csodálkozva majd keresve az okot tettére.
-Miért, mert ő gyengébb modell, különben sem akartam bajt. - rázza meg fejét.
- Akkor sem hagyhatod magad így alárendelni. - teszem keresztbe a karom, ingerülten.
-Ne aggódj vigyázzok magamra. - kacsint rám.
Tudom ám rossz így látni, jó nem azt mondom hogy legyen ő a csapat vezére de ne is legyen legalul a ranglétrán.
Befejezve az evést, társam int, hogy magamra hagy addig amíg kényelmesen átöltözöm.
Egy vajszínű kabátot öltök magamra. A régi nadrágot felváltja egy fekete nadrág rajta pár plusz zsebbel. Eligazítgatva magamon mindent végül egy sötét bakanccsal bővül a ruhatáram.
Mikor minden megvan követem társam az ajtón túlra. Odakint gyenge homály fogad. A poros ablakokon néhol átszökik a napfény megvilágítva a padlót aztán az apró szöszöket amik cikáznak a levegőben. Connor az ajtó előtt vár, nagyon elmerengett valamin mert amikor becsukom magam mögött az ajtót megrezzen, kielytve kezéből az általam már jól ismert érméjét.
-Már kész is vagy? -mér végig.
-Nem úgy volt hogy új ruhákra váltjuk a régit? - vigyorgok rá incselkedve.
-Igen tudom de úgy a szívemhez nőtt. - húzza a sapkáját a fejébe.
Most legalább van rajta póló is. Nem mintha úgy nem lenne tökéletes.
- Minden rendben veled, egész reggel óta olyan csendes vagy?
-Persze, csak eszembe jutott ami a roncson történt. - teszi keresztbe a karját, össze húzzva magát.
-Az már legalább egy hónapja történt. -Tudom.. még mindig bánt hogy ahelyett hogy megvédtelek volna inkább bajba sodortalak és majdnem elvesztettelek... - össze szorul a hangja.
-Connor ne félj jól vagyok, nem tettél semmi rosszat, megvédttél azzal hogy megakadályoztad hogy veled menjek.
Bár akkor nagyon aggódtam érte és utána is mentem de ha nem teszem meg ő és a barátnőm is meghalhatott volna. Közelebb megyek hozzá aztán magamhoz ölelem. Egy ideig így maradok ameddig úgy érzem hogy meg nyugodott.
-Mehetünk? - rám mosolyog és bólint egyet.
Lefele haladva a lépcsőn a többiek beszélgetésének hangja szűrődik.
-Nem hagyhatjuk itt hisz ő is a csapat tagja! - ez Liza, miről lehet szó.
-Igen, szükség van rá... - suttogja Matias.
-Nem, mit nem értetek azon hogy csak feltartana minket! - Ian egyre idegesebb lesz.
-Hisz Scarlettnek köszönheted hogy még élsz! - Matias nem hagyja magát, úgy látszik tévedtem vele kapcsolatban.
-Mi közöd neked ehez!? - egy hangos csattanás.
Mi a lépcső aljánál járunk mikor látom hogy Ian a nyakánál fogva hozzá szorítja a vörös hajú androidot akinek a szorítás helyén eltűnik a bőr, fegyverét hozzá szorítja homlokához.
-Ne szólj bele az én dolgomba, megértetted!!
-Ian kérlek tedd le a fegyvert! - Liza ijedten kérleli.
-Közbelépek! - a társam indulna is ám elkapom a kabátja szélét vissza tartva.
-Várj így veszélyes, tegyünk úgy mintha nem hallottuk volna és csak akkor cselekszünk ha tényleg muszáj.
-Rendben. - lassan elindulunk feléjük.
-Mi történt? - kérdezi a partnerem nyújtózkodva mint aki semmit sem sejt.
-Semmi. - emeli el Ian a fegyvert a másik fejétől, tekintete úgy vetődik Connoréba mint aki rögtön ölni készülne.
-Tíz perc múlva indulunk. - jelenti ki, azzal elviharzik.
Liza oda siet Matiashoz, könnyeit nem bírja magában tartani.
-Nyugodj meg, nincs semmi baj. -őleli át.
A társam közelebb lép hozzájuk, ellenőrizve tényleg minden rendben.
-Hallottunk mindent, jól vagytok? -nyújtja a kezét hogy felsegítse őket.
-Mindent? - kérdi Liza a könnyeit törölgetve.
-Mitől reagált így Ian? - érdeklődöm én is.
- Okvetlenül is felbolygattuk a múltat. - fonja karjával körbe a társát.
-Mikor a lázadás elkezdődött, nekem és Lizának menekülnünk kellett. - kezd bele Mathias a mesélésbe.
-Utunk során találkoztunk Iannal ő is csatlakozni szeretett volna hozzánk, de lehet jobb lett volna ha nem fogadjuk be... - egy pillanatra megáll, az ablakhoz sétáva kitekint.
-Szökés közben egy elenörzőpontnál rájöttek hogy androidok vagyunk. Már éppen el akartak vinni minket a katonák mikor két sötét bőrü android nő megmentett minket. Nem vártak köszönetet csak azt hogy tartsunk velük Jerichoba az egyetlen helyre ahol biztonságosan életünk, aztán itt találkoztunk Markussal az androidok vezetőjével.
A két nő egyike biztos Scarlet lehetett.
-Markus? -kérdezi a társam megismételve a nevet.
A vörös hajú android megfordúl szembe állva vele.
-Ian egyre inkább kezdett tőlünk elhidegűlni és egyre szorosabb kapcsolatba került a vezetővel. Markus próbálta békés szándékkal közölni célját az emberek felé ám Iant csak az emberek eltörlése érdekelte majd nem kímélt egyet sem. A vezető ígyhát úgy döntött hogy kitíltja őt Jerichoból, nem bízott benne. Ian mérgében bosszút esküdött, hogy addig nem nyugszik amíg nem végzett vele és az emberekkel.
-És ti hogy-hogy vele jöttetek? - furcsálja a dolgot a mellettem lévő.
-Nem akartuk cserben hagyni, jó barátok voltunk ez előtt ám azóta megváltozott. - megáll, nem folytatja tovább.
-Akkor nem tudtuk mire készül. - tűri el tincseit a szeméből Liza.
-Most ha nem haragszotok készülnünk kell.
El hagyjuk a szobát magukra hagyva őket.
-Nem gondoltam volna hogy ilyen, még a saját fajtáját is megőlné. - hitetlenkedik mellettem a partnerem.
Egy hatalmas zörrenés terel el minket a kis helyiségbe ahol Scarlet van.
-Scarlet mi történt, zajt halottunk! - pattan a padlón össze csuklott sötét bőrü sérültünkhöz.
-Semmi, semmi csak próbáltam felálni azonban elcsúsztam egy vas csőben. - mentegetőzik.
-Túl gyenge vagy ahhoz hogy felálj, Vivien kérlek add oda a hátizsákom.
Át adom neki. Rögtön el kezd keresgélni benne, egy kék vér plazmát húz elő.
Tényleg mindenre felkészült.
-Tessék idd meg, ez pótolja az elvesztett Thirium mennyiségedet. - oda adja neki, ő vonakodva elfogadja.
-Köszönöm... Connor? - szólítja meg.
-Igen. - letérdel mellé.
-Tudom hogy nem egy átlagos android vagy. Irányítottak de szembeszáltál a benned rejlő sötétséggel, sőt az lettél akinek valóban lenned kell. Persze sok megpróbáltatás árán. - társam nem szól semmit.
Scarlet roppant kedves és bőlcs android.
-És te kedvesem. -a karját felém nyújtja.
Én, mit szeretne tőlem, nem tudhatja hogy csak félig vagyok android.
-Megbízhatsz benne. - Connor bíztató hangja bátorságra ösztönöz, megfogom a karját.
A bőr eltűnik majd az a fura érzés megint átjár.
-Egy különleges személy kinek a családja és a barátai a legfontosabbak, ám mégis kilóg a sorból hisz két oldalhoz húzza a szíve. Egyik az emberekhez másik az androidokhoz. De vajon melyiket választja? - Scarlet szavai kétejeket ébresztenek bennem.
Hogy érti, választanom kell a két oldal között? Nem tudnék nem lennék képes rá.
-Erősebb vagy mint ahogy te hiszed.
A képességeid megvannak hozzá sőt, nagyon figyelmes személy lakozik benned, ezért át tudod venni mások fájdalmát és amit elképzelsz azt meg tudod jeleníteni a valóságban, ám még sokat kell fejlődnöd hogy ezt elérd. - lassan elengedi a kezem.
-Connor kérlek ideadnád azt ott. - mutat az acél hordóban lévő felhevített vasrúdra.
Mit akar csinálni vele.
Felhúzza a ruháját, most már közelebbről látom a seb helyét.
-Vivien segítenél egy kicsit.?
Én, mit, nem ha érzi a fájdalmat akkor sem de ha nem is nem tudom megcsinálni.
- Segítiek. - áll fel a társam mellőle.
Megfogja a kezem azután a sérült rész fele írányítja, ketten össze forasztjuk a helyét.
-Köszönöm. - óvatosan, inbojogva feláll.
Connor bólint én pedig csak megkönnyebbülten veszek egy mély levegőt.
-Én is köszönöm, egyedül nem ment volna.
-Dehogynem. - simítja meg a fejem.
Ekkor a huzat kissé belekap a hajamba, amit egy ajtó csapódás követ.
-Indulhatunk?!