A reggeli nap fénye ébreszt, lassan kinyitom a szemem. Végre elvonult a vihar, nem kell egész nap itt rostokolnom, ebben az ódon kastélyban. Ekkor valami finom, kellemes illat csapja meg az orrom. A konyhából jön.
Kíváncsian felkelek majd az illat forrását követem. Meglepődve szemlélem a sürgős forgó androidot, miközben éppen reggelit próbál készíteni nekem.
- Nem is tudtam, hogy tudsz főzni.-nézek rá neki támaszkodva az ajtó keretnek.
Majdnem kiesik a fakanál a kezéből mikor meghalja a hangom. Halkan elnevetem magam.
-Hát meg próbáltam valamit összehozni. - fordul felém zavartan kékellő arcal.
Közelebb megyek hogy megszemléljem mit sikerült össze varázsolnia.
-Gófri, hisz az, az egyik kedvencem. - örvendezek.
- De honnan tudtad? - teszem csípőre a kezemet.
- A barátnőd mondta.
- Te beszéltél vele?
Beszélt vele, mikor. Remélem nem mondott semmi olyat neki.
Idegesen elkezdem rágni a körmöm.
-És mit mondott? - ülök le az asztalhoz.
-Semmi különöset, csak megkérdezte hogy minden rendben van-e veled az ügy óta.
Ettől eszembe jut a tegnapi rémálmom, megint elkapja a testem az ideges remegés. Connor rögtön oda lép mellém.
- Ne haragudj nem akartalak felzaklatni.
- Nem a te hibád, ha túlzottan ideges vagyok mindig ez történik. - magyarázkodom.
-Rendben leszek.
- Rendben. - egyetértően bólint, bár még mindig aggódva rám rám pillant.
Vissza megy a pulthoz aztán egy tányérral tér vissza. Leteszi elém. A frissen sült gófri illata rögtön jobb kedvre derít. Leül velem szemben és nézi hogy látok neki.
- Te nem... - eszembe jut hogy ő nem eszik ezért inkább magamba is fojtom a szót.
Mintha csak olvasna a gondolataiban. Folyamatosan meg tud lepni.
- Nem, de azért köszönöm. -enyhén elkomorodik.
Valahogy fel kell viditanom nem szeretem ilyennek látni. Egyszer csak bevillan, hogy a régi fészerben van valami ami pont megfelelő a célra. Apám mindig ott tárolta nehogy kárt tudjak tenni bennük. Ezért gyorsan felpattanok és kirohanok, Connor nem ért az egészből semmit.
Belépek a kis ajtón. Egy két percbe telik mire megtalálom, egy poros polc legtetején, amit csak létrával érek el.
- Megvan! - kiáltok fel vidáman.
- Régen nem járt már itt senki.
Majdnem beleütközök ahogyan megfordulok, a kezemben lévő üvegcsét kis híján elejtve.
- Thirium? Mire kell ez neked? - kérdez érdeklődő tekintettel.
-Én csak, ő, gondoltam neked is fel kellene valamivel tőltened magad. - teszem nyugtalanul a kezem a tarkómra.
Elmosolyodik ezen.
- Kedves tőled hogy gondoltál rám.
Azzal meg fordul, vissza megyünk a házba. Már jobb kedve van mint az előtt. Megreggelizünk majd csak ülünk csendben, várva melyikünk szólal meg előbb.
- Van kedved velem sétálni egyet? - kérdezi enyhén izgatottan.
- Most, hiszen még át sem öltöztem. - mutatok a rajtam lévő ruhákra.
Felméri a helyzetet jobban mondva engem.
- Megvárlak. - el vigyorodik, a szája szélén kis gödör jelenik meg.
Hamar a szobába megyek, keresek egy pólót, egy szabadidő nadrágot meg a kedvenc pulcsimat. A hajam pedig gyorsan megfésülöm aztán összekötőm. Rakoncátlan fufrum ami sosem úgy áll ahogy szeretném, most rendre intem egy kis hajlakkal. Ahogy kilépek megtorpanok egy pillanatra. Társam az ajtónál vár ám egy képkeretet tart a kezében.
- Ők a szüleid, tényleg hasaonlítasz rájuk, főleg édesanyádra. - még egy darabig nézegeti majd vissza teszi a többi kép közé.
Vajon miért nézte ennyire a szüleimről készült képet?
Elgondolkodva felhúzom a tornacipőm, és mehetünk is. Odakint megfelelő az idő, a fátyol felhők kissé eltakarják a napot aminek apró sugarai itt ott mégis utat tőrnek maguknak.
A madarak éneke ébreszti a csendes utcát, csak a lépteink hangja hallatszik a ház falakról vissza verődve. Egy idős pár az erkélyen üldögélve szemlél minket ahogyan elhaladunk előttük. A postás fiú pedig elsuhan mellettünk, sietve osztja ki az újságot, nem lassítva egy percre sem. Nem változott semmit a környék amióta itt töltöttem a gyermekkorom azt leszámítva hogy már nincsenek közmunkára kényszerített androidok. A mellettem sétáló társam nyugodtan szemléli környezetét. De miért van ma velem, nem a rendőrörsön kellene a hadnaggyal lennie és megoldania az ügyet, ha én már nem tehetem meg.
- Connor?
- Hm? - néz le rám barna szemeivel.
- Miért nem vagy az örsön Hankel?
Sárgára vált a homlokán a pici ledkarika.
- A hadnagy ajánlotta, mondva, hogy én sosem veszek ki szabadságot és mert... mert veled szerettem volna tölteni egy napot.
Csodálom hogy én fontosabb vagyok mint a munkája meg a partnere.
Nem szólok semmit csak tartom a tempót, csendben figyelve őt.
- És hova is megyünk pontosan? -kiváncsiskodom.
- Majd meglátod. - vonja fel a szemöldökét titokzatosan.
Nagyon rejtélyes ma, fura ám mégis valamiért kedvemre van. Követem hosszú lépteit. Ahogy sétálunk egy parkos részhez érünk, elég hosszú volt az út de élveztem. Nyugodtt hely csupán egy két ember és android sétálgat, örömét lelve a szabad levegőn.
Már biztos elmúlt dél, a gyomrom korgásából ítélve.
- Hallom éhes vagy. - pillant rám vigyorogva.
- Hát...
- Még jó hogy előre csomagoltam, ilyen helyzetre. - mutatja a táskát a hátán.
Eddig is rajta volt vagy csak én nem vettem észre.
- Keressünk egy helyet ahova letelepedhetünk, mielőtt éhen halsz itt nekem.
Csipkelődik, viszont oldalba bököm tudtára adva túlélem, nem kell humórzsáknak lennie.
Szertenéz azután egy árnyékos fára esik a választása. Leteszi a táskáját majd előhúz egy lepedőt.
Akkor szedhedte ezeket össze amikor én még aludtam.
-Nagyon előrelátó vagy. - hajolok le hozzá, hogy segítsek neki.
Pár darab szendvics és két üveg, egyik víz a másik pedig a reggel talált kék vér maradéka. Leülünk aztán nekilátunk az ebédnek.
- Szeretek idejönni, elszakadni a munka zűrös dolgai közül. - sóhajt egy nagyot megkönnyebbülten.
- Mire jutottatok amíg nem voltam ott.
Soha sem tudok teljesen kizökenni a munkából.
- A talált pendrivon kívül még semmire, csak két újabb android gyilkosságot jegyeztünk fel. - tekint el a távolba.
- De talán az álmom segíthet valamit.
- Talán. - valamit matat a zsebében.
A pendrive, miért van ez még mindig nála. Ez fontos bizonyítéknak számít, amit pedig erősen kétlem hogy rá bíztak.
- Ezt fogja legelőször keresni de hogy már veled is találkozott így te is veszélyben vagy. - egy pillanatra vörös színűre vált a ledje.
- Ne aggódj képes vagyok megvédeni magam és nem is emlékezhet rám, nem látott engem tisztán. -legalábbis azt hiszem.
Az utolsó falatot lenyelve, befejezem az evést.
- Remélem. - kissé aggódva néz vissza rám.
Megfogja az üveget és belekortyol. Kicsit hogy tereljem a szót.
- Mióta ismeritek egymást a hadnaggyal?
Megtörli a szájaszélét.
- Már négy éve hogy mellé osztottak be. Eleinte ki nem állhatott szó szerint utált, de ahogy egyre jobban belemerültünk a deviánsok ügyébe jó csapattá váltunk. - elmosolyodik.
- Söt, már fiaként tekint rám, én pedig mint apámra.
Ahogy figyelem észreveszek a pulcsián egy hosszú rozsdásbarna szőrszálat.
- Van kutyátok? - kelti fel az érdeklődésem.
Ránéz a ruhájára majd a szőrszálra.
- Igen, Hank kutyája, a neve Sumo. Egy bernáldhegyi.
- Nem lehet könnyű bánni vele.
- Amilyen nagy olyan kedves tud lenni.
Elengedi a szálat, a szél felkapja és elfujja messzire. Hosszan nézem ameddig elnem tűnik a távolban.
Egy kis csend telepszik le körénk.
- Milyen érezni a fájdalmat?
Ezt a meglepő kérdést teszi fel. Nem értem miért.
- A fájdalmat? -pislogok, hirtelen tágra nyílt szemekkel.
-Hogy is mondjam.. néha olyan, mint egy kis szúrás, nem is érzed. De néha elviselhetetlen, szinte azt érzed vége mindennek, hasonlít az érzelmekre.
Úgy tűnik mintha értené de nem vagyok egészen biztos benne.
- Mivel deviansként már érzem az érzelmeknek a nagyrészét így eltudom képzelni. Folyamatosan tanulok ám ezt még nem tapasztaltam. - tünődik el.
- Hátha az emberek nem akarják hogy az androidok is szenvedjenek mint ők. - osztom meg gondolatom vele.
Akkor miért létezik ez a pendrive?
- Te nem akarnád hogy én szenvedjek?
- Nem, dehogy is, miért akarnám, sőt senkinek sem kívánnék ilyet, ha android ha ember.
Elég furcsa kérdéseket tesz fel ma, hogy is mondjam túlzottan kíváncsi és élénk.
Felvidul erre a mondatomra.
- Ezt szeretem benned, sosem akarsz senkinek sem rosszat, akkor sem ha megérdemli.
Ilyet még sosem mondott nekem, az első pillanattól kedves volt viszont ez. Néha el is felejtem hogy egy géppel társalgok.
Olyan sokáig beszélgettünk, hogy észre sem vettem hogy a nap kezd lemenni a csillagok meg már kezdenek előbujni. Csodálva nézem a lemenő nap utolsó sugarát. Ez az amit százszor meg tudnék nézni egy nap, azok a színek egyszerűen lenyűgöznek.
Ekkor egy kézfejet érzek a kezemben, Connoré, ismét eltűnik róla a bőr.
Nem is tudom igazán mit is jelenthet ez náluk, talán azokat tisztelik meg ezzel a gesztussal akik fontosak nekik. Rám mosolyog aztán elméjed a szemeimben, egyre közelebb hajol. Enyhén elpirulok.
- Ezt már egy ideje el akartam neked mondani, de nem tudtam hogyan és mikor. - feláll mellőlem.
-Mikor megláttalak aznap, amikor ide érkeztél, rögtön tudtam hogy te vagy az. - nagy levegőt vesz.
-Nem értettem mi ez az érzés, azt hittem hogy valami a rendszeremben hibásodott meg, azonban nem. Rá jöttem, hogy nem tudok másra gondolni csak rád, nem tudok nyugodt lenni ha nem lehetek veled.
Zavartan figyelem mit próbál nekem elmondani.
- Bármit megtennék hogy épségben tudjalak, akár az életem árán is. - a mellkasára szorítja a kezét mintha csak ígéretet tenne.
-Fontosabb lettél a számomra bárminél, több mint a partnerem, több mint a barátom. - a meghatottságtól könnybe lávad a szemem azonban gyorsan letörlöm nehogy meg lássa.
- Én... én érzek irántad valami, valami nagyon erőset és ez azt hiszem... ez a szerelem. - elpirul de nem úgy mint egy ember, mert kékes lesz az arca.
Egyszerre örülök, szinte repülök, de egyszerre elkeseredett is hiszen egy android.
Nem ez lehetetlen...
- Connor én, én...
Nem tudom mit tegyek, csak motyogok. A könyeim úgy folynak mint egy patak.
- Én, ne haragudj...!
Elfutok, még nem tudom hova visznek a lábaim ám el akarok tünni az érzéseim szörnyű szorításából. Teljesen össze vagyok zavarodva.
Én kedvelem, tényleg és tudnám is de ő nem ember. Köztünk ez nem működhetne. Minden ellenünk lenne.