Meglepetésemre, nem az android felirattal ellátott egyenruháját viseli amire számítottam hanem egy elég elegáns öltönyt.
Nagyon jól áll neki, túlzottan is jól.
- Jó estét a hölgyeknek. - udvariasan meghajol.
-Nem csak jóképű hanem kész úriember. - suttog a hátam mögött a barátnőm.
-Ő itt a... - mutatnám be őket egymásnak viszont dadogásom meggátol ebben.
- A legjobb barátnője, Evelin de csak hívj Evinek. - szakít félbe és kezet ráz vele.
-Örülök a találkozásnak. - válaszolja szolidan.
A háta mögül egy virág csokrot ad át amit egész eddig ott őrzött.
Ezt biztos csak a rendszere mondatja vele hogy legyen ilyen udvarias.
-Gondoltam, nem jelenhetek meg ön elött üres kézzel.
Gyönyörű kék rózsák, még frissek az illatukból ítélve.
Honnan tudta hogy a kék a kedvenc színem, biztos ráhibázott.
-Köszönöm. Keresek nekik egy vázát.
Mutatok magam mögé de mielőtt ezt megtehetném a barátnőm kikapja a kezemből majd az ajtón tessékel ki mindkettőnket.
- Ne aggódj keresek vázát meg a házra is vigyázzok!
Én ebben biztos vagyok de izgatottabb mint valaha. Bizonytalanul nézem a kőjárdát. Fogalmam sincs mivel kezdhetném. Mármint egy van de annak még nincs itt az ideje.
Connor kellemes hangja zökkent vissza a jelenbe.
- Akkor mehetünk? - megszeppenve bólintok.
-Kedves barátnője van. - jegyzi meg mellettem haldva.
- Igen. Ne haragudj nem mindig ilyen. Nagyon aranyos lány.
Erre csak egy apró mosollyal válaszol és kinyújtja a karját, hogy belekaroljak. Picit habozok, aztán mégis elfogadom.
Egészen így sétáltunk a parkig ám még azon belül sem távolodik el tőlem, ahogy én sem. Valahogy nem akarom elengedni.
- Nem is jegyeztem meg, nagyon szép ebben a ruhában, kiemeli az égszínkék szemét.- tekintete végig fut rajtam.
Ettől a mondatától azonnal elönt a pír, nem tudok mit mondani csak hajtincseim takarásába menekülni. Tovább sétálunk, kezd besötétedni, a csillagok is kezdenek előbújni a sötétedő horizontra.
- Mutatok egy helyet ahol az egész eget belátni. - megfogva csuklóm magával húz egy tisztásra.
Mindketten feltekintünk az égre az ezernyi csillagra ami odafent szikrázik, mintha csak szentjánosbogarak lennének.
-Ez tényleg csodálatos.- ámulok el számat táltva.
Egy közeli padra pihenünk le, onnan csodáljuk tovább az elénk táruló látványt. Már kissé felengedve eszembe jut, hogy beszélnem kell vele a négy évvel ezelőtt történt balesetről. Hátha ő emlékszik még valamire akkoriból.
- Öhhm... Valamit szeretnék kérdezni tőled. -egy nagyot nyelek.
-Csak nyugodtan, hallgatom.
- Igaz hogy négy éve megmentettél egy lányt egy égő házból, életedet kockáratéve vele? - elsárgul a ledje a homlokán, pár percig szótlanul ül.
- Mint tudja én nem élek, de igen, majdnem meghalt odabent. -néz maga elé elgondolkodva.
Úgy érzem nem tudok itt egy helyben gubbasztani várva hogy a megoldás egyszercsak az ölembe hulljon.
- Én voltam az a lány... Emlékszel rám?... és tudom, hogy android vagy, nem kell titkolnod előttem. - ettől már vörösbe vált a ledje, nem is mer rám nézni.
- Igen. Viszont én nem voltam benne biztos, hogy ön is.- vissza fordul.
Eddig a napig én sem.
Mintha egy kis remény csillanna meg a szemeiben.
Bár tudom, ez lehetetlen.
-De miért tetted, hisz nem adtak rá parancsot? - faggattom kicsit tovább vájkálva emlékeim bugyraiban.
-Magam sem tudom, amikor meghallottam, hogy bent egy emberi élet van veszélyben, valamilyen különös érzés fogott el. Úgy éreztem tennem kell valamit. - dől neki a padnak.
- Érezted?-nézek rá meglepődve kerekrenyílt szemeimmel.
- Ez azóta történik velem mióta... deviáns lettem.
- Azóta érzek, legalábbis azt hiszem és minden nap más és mást.
Ez hihetetlen, érző android.
Azt hittem ez csak kitaláció vagy hogy nem is létezik, de mégis itt ül velem szemben.
- Connor ezt nem kell szégyelned, hisz ez azt jelenti, hogy nem csupán egy parancsra beprogramozott gép vagy, hanem egy érző lény aki képes másokkal empatikusan viselkedni. - nyomatékosítom meg az utolsó szavam.
- Köszönöm, ezt még senki nem mondta nekem, a hadnagyon kívül.
- Hadnagy? -kérdezem kíváncsian.
- Ő az apám, ő... mármint csak fiának fogadott.
Értem szóval van egy rendőr ismerőse akivel közeli kapcsolatot ápol.
-Connor?
Felém kapja tekintetét, szemei megcsillanak a neve hallatán.
-Igérj meg nekem valamit.
Azonnal feláll a padról hogy néhány lépéssel közelebb jöjjön hozzám.
Most látom mennyivel magasabb nálam, van köztünk jó egy fejnyi méretkülönbség.
-Mi lenne az kisasszony?
Fürkésző barna szemei egy pillanatra sem hagynak nyugodni.
-Csak annyi, hogy hagy fel ezzel a magázódással.
Szerintem nem erre számított mert először elég furcsa fejet vág.
-Netán zavarja önt?
-A legkevésbé sem de ha barátok szeretnénk lenni és jobban meg ismerni egymást az első lépés az ha tegeződünk.
A homloka oldalán egyet köröz sárgán majd vissza nyeri megszokott kék színét a ledje.
-Értem kis... mármint rendben.
-Kezdetnek nem is rossz. - veregetem meg vállát mosolyogva próbálkozásán.
Feltámad a szél egyre hűvösebbre fordul az idő. A faleveleket magával ragadva repíti őket a magasba ezek után pedig a végtelenbe. Elkezdek vacogni mert természetesen elfelejtettem kabátot hozni nagy igyekezetemben, hogy egy percre se várakoztassam meg.
Miért vagyok ilyen szétszórt?
Morgolódok magamban.
A vacogásom Connor is észreveszi, leveti az öltönyét.
- Tessék ez majd melegen tart. - rám adja.
- Jobb ha megyünk mert nagy vihar készülődik. - tekint fel az égre.
A viharfelhők a távolban gyülekeznek egyre nagyobb és sötétebb felleggé tömörülve. Gyorsan szedjük a lábunkat hogy az őszi vihar el ne kapjon minket mielőtt bőrig áznánk. Mire haza érünk már elered az eső. Gyorsan kinyitom az ajtót ám az android nem lép beljebb a küszöbnél megáll kint maradva a hidegben. Vissza adva neki öltönyét meg köszönöm a sétát és beszélgetést.
-Jobb ha elindulok, mert a hadnagy már biztosan tűkön ülve vár és nem szereti ha kések.
-Nincs szükséged egy ernyőre, elég komolyra fordult az idő?
Aggódom nehogy meghüljön bár tudom hogy a hideget nem érzi úgy mint mi.
- Nem köszönöm, ez kedves tőled de az androidok nem fáznak meg. Különben is szeretem az esőt, olyan megnyugtató.
Egy bólintással elköszön majd elindul a pocsolyákkal tarkított járdán. Hosszasan szemlélem míg ki ér látókörömből. Bezárom magam mögött az ajtót, halkan a nappali felé veszem az irányt lábujjhegyen nehogy fel keltsem a barátnőmet viszont ezzel már úgy látom elkéstem.
- Na milyen volt!? - pattan elém.
- Jó.
- Ennyi, ne már mondj valamit! - rázza meg vállaim tovább kérlelve.
- Elmondok mindent csak előbb hagyd had igyak egy forró teát, hideg van odakint, fel kell valamivel melegíteni magam.
Bólintva, leül a kanapéra izgatottan várva engem. Mikor megtöltöm poharam a tea melegsége egészen át járja minden porcikám. Lehuppanok mellé és elmesélek neki mindent részletesen, figyelve mindenre nehogy kifelejtsek valamit.
-Tényleg azt mondta, érez valamit?
- Igen, ez engem is meglepett de azt is említette, hogy ez azóta történik vele mióta deviáns lett. - kortyolok a kihülőben lévő folyadékba.
- Erről hallottam, amikor az androidok saját öntudatra ébrednek vagy felszabadítják őket.
- Én is, de valamiért nem látszott túl boldognak, inkább zavartabb lett tőle amint említette.
- Ez érthető nincs milyen parancsot teljesítenie és nem tud mit kezdeni egyedül mert eddig megmondták neki.-osztja meg velem tudása minden apró cseppjét.
Nehéz lehet neki a saját gondolataival és ahogy mondta érzéseivel.
Az emberek nagy része minden nap meg küzd ezzel. Ahogy én is.
Ahogy visszatértek észreveszem, hogy Evit már el is nyomta a mély álom.
Nem bírta sokáig szegényem.
Jobban teszem ha én is lefekszem. Betakarom, átöltözöm majd felveszem a pizsomám azután nyugovóra térek. Közben tűnődve azon, hogy képes érezni egy android, miként lehet képes rá.
Ha viszont sokáig töröm a fejem hasonló dolgokon akkor egy szemhunyást sem fogok tudni aludni, így is elég késő van. Holnap nem akarok elkésni az áthelyezésről.
Aludnom kell ha fitt és üde akarok lenni.