Harry sokszor megkérdezte magától, hogy miért van még itt. Miért esett csapdába a szülei házában, amikor ők nem? Ők mért léptek tovább, és ő miért nem? Pár perccel a halála után ismét látta a szüleit ugyanabban a pozícióban amiben ő is volt. Ő miért nem lehet békében? Mindent megtenne azért, hogy most együtt legyen a szüleivel. Ha tovább tudna lépni, már nem lenne rá késztetése, hogy megtartsa maguknak a házat.
Először nagyon magányosnak érezte magát az üres házban. Nem volt több, mint egy fiú aki elvesztette a szüleit és önmagát, és nem tudta, hogy melyik veszteség okozta benne a nagyobb fájdalmat. Az első két hónapban remélte, hogy a rendőrök elkapják azt a két férfit aki megölte őket, és akkor majd békére lel. Viszont amikor a rendőrök lezárták az ügyet, rájött valamire. Sosem törődtek igazán a családjukkal, csak azért csinálták, mert muszáj volt, nem azért mert ezt akarták. Már nem számított nekik, mióta a szegény Styles család elhunyt. Úgyse tudják meg, igaz? De ebben tévedtek. Harry tudta. Harry mindent tudott. Tudta, hogy milyen önzők is ők, az emberek, és ezért utálta őket. De ez csak a kezdete volt annak a gyűlöletnek amit irántuk érzett.
***
"Mondtam neked" mondta Faye apja miközben a lány szobájában álltak. "Nincs semmi baj a lámpáddal. Szerintem csak a holdfény tréfált meg." mondta, majd vállon veregette a lányát. "Le kéne jönnöd. Az anyád és én szeretnénk veled beszélni mielőtt elmész aludni." Faye sóhajtott, majd követte apját ki a szobájából. Tudta, hogy miről akarnak vele beszélni. Arról, hogy egyedül fogják hagyni a házban egész nyárra, míg ők Londonban dolgoznak, ahol az apjának volt egy kis lakása.
"Ülj le." mondta Faye apja amint beértek a nappaliba a fotelre mutatott. Faye anyja a kanapén foglalt helyet, apja mellé ült. Mindketten aggódó arckifejezéssel vizslatták lányukat.
"Ugye emlékszel, miért döntöttünk úgy, hogy ide költözünk?" kérdezte Faye anyja.
"Igen. Mert apának elege lett abból, hogy folyton távol van tőlünk. Ezért költöztünk közelebb Londonhoz." válaszolt Faye mielőtt a szülei mondtak volna még valamit. "De ez nem változtat meg semmit, igaz? Most már mindketten Londonban dolgoztok, és használni fogjátok a lakást. Ti tudtok majd több időt tölteni egymással, de velem nem. Miért nem veszünk egy lakást Londonban és akkor mindannyian ott tudnánk élni?"
"Faye, nagyon drága Londonban élni." mondta az apja. "És ahol én megszállok amíg Londonban vagyok, az csak egy kis lakás." mondta, próbálva jobb kedvre deríteni lányát.
"Kicsim, most ez van. Tudod, hogy apád nagyon sokat dolgozik, és mondtam neked, hogy próbáltam keresni egy állást egy közelebbi kórházban, de nem kaphatod meg mindig amit akarsz." mondta az anyja, mintha ezzel jobb belátásra tudná bírná lányát. Mindenképpen egyedül hagyják őt ebben a házban. "Nem maradok Londonban, csak ha nagyon muszáj. Ígérem." Faye tudta, hogy az anyja mindent megtenne, hogy haza tudjon jönni munka után, de azzal is tisztában volt, hogy mindig késői órákig dolgozik a kórházban és ez most miért változna meg ilyen hirtelen?
"Aha." mondta majd átfuttatta kezét a kócos haján. "Nos, legalább Milo még mindig itt van nekem." mondta mikor meglátta a macskájukat besétálni a nappaliba. A macska megállt egy pillanatra és csak bámult rá a jeges kék szemeivel. Faye megpróbálta odacsalogatni magához, de csak nyávogott egyet és elsétált.
"Köszi Milo, én is szeretlek." mondta Faye, majd ismét szüleire pillantott. "Nézzétek, mindenki elhagy engem." mondta, majd átfonta karjait mellkasa előtt. "Mindenki."
"Faye." mondta az anyja kicsit idegesen. "Fejezd be, nagyon belefáradtam, hogy mindig veled kell veszekedni. Semmit sem fog megváltoztatni. Most itt élünk, és az apád és én Londonban dolgozunk, ez van. Egy ideig." mondta.
"Bocsánat." mondta Faye, sóhajtott, majd felállt. "Nos, én elmegyek aludni. Jó éjt."
Faye lábai az emeletre vezették, a szobájába amit nem rég hagyott el, hogy beszélhessen a szüleivel, ami végül nem végződött túl jól. A lámpa ami a plafonról lógott átlagosan világított. Kis ideig nézte, majd a szekrényéhez sétált és kihúzta azt a fiókot amiről úgy emlékezett, hogy látta benne a pizsomáját amikor a pulcsit kereste. Amikor átöltözött a pizsomájába az ágyhoz ment, majd a takarót magára terítve lefeküdt. Sötét szemeivel szétnézett a szobában. Az egyetlen fény az ablakon keresztül szűrődött be, mivel a függönyök még mindig hiányoznak, ezzel a szobát szürkévé és titokzatossá téve. Ennek ellenére nem tartott sokáig, míg a sötét leszállt Faye-re és a szemei lecsukódtak.
Mindenkinek kellemes és élményekben gazdag nyári szünetet kívánok!:)