Haunted || h.s au - hungarian

negyvenkilenc

Faye kiment ház előtti verandára, leült a lépcsőre és kezében pihentette a fejét. Szemeivel a kertet nézte; a zöld, nyári füvet, a fákat ahogy hűvös árnyékot adnak, és a kis ösvényt amit a puha földben lett kitaposva.

Harry az ajtóban állt, Fayet nézte. Bőre fakó volt és puha, amikor napbarnítottnak kéne lennie pár hónappal a nyár kezdete után. Ahogy ott ült és nézte a kertet, Harry rájött, hogy Faye is ugyanúgy a ház rabja, mint ő. Ugyanúgy ottragadt a házban, de nem fizikailag, mint ő, hanem pszichológiailag. Egy ember két része voltak ők, a test és az elme.

Harry leült a padlóra, szemeit nem vette le Fayeről és az ajtókeretnek dőlt. Lassan lélegzett. Faye haja táncolt a feje körül, és amikor oldalra Harry látta, hogy mosolyog, majd egy rövid nevetés lengte be a teret körülötte. A lány úgy nézett ki mintha egy tündérmeséből került volna oda, olyan nem evilági.

Faye hátranézett válla felett és Harryre pillantott. Egymásra mosolyogtak, és minden más megszűnt létezni. A fák és a kövek ellebegtek a semmibe, és magára hagyták a két kamaszt egy olyan helyen ahol semmi sem számít, csak ők ketten. 

Faye lassan felállt és Harryhez sétált, aki már állt. Lassan felemelte kezeit és Harry arcára tette őket, mielőtt ajkait a fiúéira nyomta. Test és Elme egyé vált.

Harry nem hezitált, hogy kezeit Faye csípőjére tegye, és az ajtókeretnek nyomja. Elszakadt Faye ajkaitól, csak azért, hogy sajátjaival végigcsókolja a lány állát, majd a nyakát. Úgy illetek össze, mint két puzzle darabka amik túl rég óta el vannak választva egymástól, és Faye semmi mást nem akart jobban, mint egyé válni azzal a fiúval aki olyan szorosan szorítja testét az övéhez.

"Sosem tudsz elmenni." Suttogta Faye Harrynek, aki mellette feküdt a kanapén.

"Nem tudok." Felelte Harry és óvatosan végigsimított Faye arcán.

"Tudom, de úgy érte-"

"Tudom, hogy értetted." Szakította félbe Harry. "Ha el is tudnék menni, nem tenném."

Csendben maradtak. Faye Harryre nézett. Nem tudta, hogy mit tenne, ha valami szétválasztaná őket. A fiú végig ott volt azóta, hogy beköltözött, akkor is amikor azt akarta és akkor is amikor nem akarta. De az tagadhatatlan volt, hogy ha létezik olyan dolog, hogy lelkitárs, akkor ők azok voltak. Egy lélek két testben.

Hirtelen ajtó nyitódás, majd záródás viszhangzott a házban amit egy hang követett amint azt kiabálja 'hello'.

"Anya?" Mondta hangosan Faye, gyors pillantást vetve Harryre. "Várj itt." Mondta a fiúnak suttogva, majd felállt.

Catherine az előszobában állt amikor Faye kijött a nappaliból.

"Szia anya." Mondta Faye mosolyogva.

"Szia, kicsim." Felelte Catherine és arcon puszilta Fayet.

"Mit csinálsz itthon?" Kérdezte Faye.

"Van pár remek hírem." Mondta Catherine. "Arra gondoltam, hogy megbeszélhetnénk ebéd közben. Segítesz?"

"Persze." Felelte Faye.

Miután elkészítették az ételüket, az anya és a lánya leültek az asztalhoz.

"Szóval..." Kezdte Faye óvatosan. "Mondtál valamit jó hírekről?"

"Oh, igen." Kiáltott fel Catherine, arcán nagy mosollyal. "Apád főnöke hallotta, hogy egyedül töltötted az egész nyarat, mert mi Londonban dolgozunk. Vett nekünk egy lakást Londonban. A cég fizeti."

Harry megjelent Catherine mögött, először a nőt bámulta, majd Fayet. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha szemei sötétebbek lennének, de lerázta. Nem tetszettek neki a hírek.

"Mi?" Kiáltott fel Faye és hirtelen felállt, felborítva ezzel a széket.

"Igen, úgy gondolta, hogy nem helyes egy olyan fiatal lánynak, mint neked a szülei nélkül élnie."

"Nos, sosem kellene egyedül élnem, ha kapnátok egy állást közelebb Westbrookhoz." Fájdalom és düh árasztotta el Faye testét. Ez lehet a pillanat amikor minden darabjaira hullik? "Várj, azt mondod nekem, hogy..."

"Elköltözünk."