Haunted || h.s au - hungarian

huszonöt

Harry elveszett. Nem tudta visszahozni önmagát. Sebezhető volt és már nem volt ura elméjének. Faye fénye olyan erős nehéz volt mint egy vasmacska ami aztán gyökeret eresztett benne, mind a lelkében, mind az elméjében. Szétterjedt egész testében, erein keresztül vérébe jutott és úgy száguldozott Harry testében.

Faye leült a földre, így szemmagasságba kerülve Harryvel. Ránézett, és kezét a fiú vállára akarta tenni, de megállította benne magát. Harry remegett, de úgy tűnt, őt ezt nem veszi észre. Túlságosan el volt foglalva a látomással ami a szemei előtt játszódik.

"Ez-" Mondta hirtelen Harry. "Ez fáj."

"Nem kell, hogy fájjon." Válaszolt Faye és megfogta Harry kezét. Szemeivel az előtte lévő fiút nézte. Olyan érzés volt, mintha az örökkévalóságtól kezdve kísértené őt, félelemben tartva, és most; csak sajnálatot érzett iránta, pedig bármelyik pillanatban visszaváltozhat a démonná aki volt.

Egy furcsa érzés járta át Fayet kezeiből indulva.Vérével vegyül és bejárta teste minden szegletét. Fájt neki, és a fájdalom szíve felé irányult.

"A fájdalom azt akarja, hogy érezzük. Mi van, ha nem érezzük?" Motyogta Harry halkan és kihúzta egyik kezét a lány szorításából. "A fájdalom tesz minket élővé. Bizonyítja, hogy még élünk. De mi a fájdalom, ha már halott vagy?"

"N- Nem tudom." Dadogott Faye. "Talán nem tudom elvenni a fájdalmadat, de talán enyhíteni tudok rajta."

"Nem tudsz!" Mondta Harry hangosan és dühösen, de aztán ismét lehalkította magát. "Megérdemlem, hogy érezzem a fájdalmat."

"Senki sem érdemli meg, hogy fájdalmat érezzen, Harry."

"Én igen, és te is tudod." Kezdett eltűnni. De mielőtt elment volna, Fayere nézett két halvány zöld szemmel.

Az idő telt. A napok csak repkedtek, mint a levél a szélben, és Harry ismét eltűnt. Faye egyedül maradt a gondolataival és a rémálmaival amik egyre szörnyűbbé és részletesebbé váltak. Számtalan éjjel kelt fel sírva és kiabálva, és gyakran gondolta azt, hogy valaki az ablakánál áll, de soha sem volt ott senki. A napok szürkének és sötétnek tűntek, még akkor is amikor kint sütött a nap. A környezete fakó és sík lett, mintha mindenhol szemét lenne, és valami ismeretlen növekedni kezdett benne. Valami sötét. Valami, aminek a tudatában volt, de minden nap szenvedett tőle. Legyökerezett a lelke mélyén , és lassan szétterjesztette a betegséget. Egy halálos és gyógyíthatatlan betegséget. 

 Faye kiabálva kelt fel reggel tíz óra tizenegy perckor tíz nappal azután, hogy utoljára találkozott Harryvel. Haja vizes bőréhez tapadt és szemei tágra nyíltak. Gyors és egyenletlen légzésétől azt gondolnád, hogy üldözték, ami igaz is. Szíve még mindig vadult vert mellkasában a sötét terület egyenletlen földjén való futástól.

A fáradtság még mindig Faye testében csüngött, de tudta, hogy nem lenne képes visszamenni aludni. Soha sem tud, nem számít milyen fáradt. Lassan felkelt, látta magát közben a szoba másik felében lógó tükörben. Bőre fakó volt, lehetett látni ereit. Faye sóhajtott mielőtt elment tusolni.

Faye negyven perccel később elhagyta a házat, szorosan maga köré fogva pulóverét miközben kilépett az esőbe. Nem tartott sokáig míg Faye hja ismét a homlokára tapadt és ruhái csurom vizesek lettek. Lassan kocogni kezdett a buszmegálló irányába lefele az utcán. Nem nézte meg, hogy mikor van ott a busz, és inkább pár percet vár, mint fél órát a következő buszig.

Húsz perc. Ennyit ült Faye kint az esőben, amíg a busz megérkezett. Amikor a busz végre lelassított, majd megállt a buszmegállónál, Faye már csontjaiig átfagyott, és nem tudta abbahagyni a remegést. A buszsofőr ránézett amikor fellépett a lépcsőn, majd vizes nyomokat hagyva maga után sétált az ülések közti folyosón, míg végül leült egy üres ülésre.

Faye felállt az ülésről ahol eddig ült amikor a busz lassítani kezdett ahogy a kórházhoz ért. Az ülés amin ült sötétebb színt vett fel. A buszmegállóból sietve ment a kórház épületéig. Az emberek megbámulták amikor vizes ruháival elhaladt az unalmas folyosókon. Érezte szívverését ahogy a vér kiindulva a szívéből eljut minden porcikájáig. 

Faye megállt egy szoba előtt, két ágy üres volt, de az ablak mellettiben egy idős hölgy feküdt. Sápadt volt és vékony, arcai beesettek. A nő szemei csukva voltak, és Fayenek inkább tűnt halottnak, mint élőnek. Az élete már elszállt, hagyva egy testet a végre várva. 

Faye továbbment a folyosón, benézett minden szobába, de sosem állt meg. Nem állt meg addig amíg sírás csapta meg füleit. Befordult a folyosón és benézett egy kicsi szobába. Csak egy ágy volt a szobában, és egy fiú feküdt benne, kb olyan idős lehetett, mint Faye. Szemei csukva voltak és a mellette lévő monitor azt mutatta, hogy szíve megszűnt dobogni. Sokkal fiatalabb volt, mint a nő a másik szobában, de amíg a nő élt, ő elment. Egy hölgy ült a fiú ágya mellet, kezeibe rejtette arcát, és egy férfi állt mögötte, arca szomorúságot tükrözött miközben próbált megnyugtatni a nőt. A fiú szülei. Egy nővér aki az ágy másik felénél állt kikapcsolta a monitort, így az elhallgatott. Az egyetlen zaj ami betöltötte a szobát, a halott fiát sirató nőtől származott. 

Faye nagyot nyelt ahogy elfordult a kórházi szobától. Ismét elindult a folyosón, majd megállt egy újabb szoba előtt. Egy szoba amihez sokkal jobban kötődik, mint az összes többihez, pedig nem kellene. Csak egy sima fehér ajtó volt, de mögötte egy fiú feküdt, akit nem igazán ismert, de törődött vele. Kezét a kilincsre tette, majd vett egy nagy levegőt és lenyomta azt. Tekintetét a földre szegezte miközben bement a szobába, majd bezárta maga mögött az ajtót.

"Szia Chase." Mondta Faye gyenge hangon mielőtt az ágy felé fordult volna. Zihálni kezdett.

"Ki vagy?"

Ééés a harmadik fejezet a mai napon! Nem gondoltam volna, hogy sikerül:D Tegnapra ígértem részt, de nagyon fáradt voltam amikor hazaértem és már nem volt kedvem nekiállni, remélem megértitek:/ De cserébe ma három részt kaptatok, szóval nem jártatok olyan rosszul;)