Haunted || h.s au - hungarian

huszonkilenc

Faye pánikba esve állt a szobájában. De miért? Félt, mert nem tudta ki volt az az alak? Vagy csak egyszerűen nem értette, hogy mi történik? Azt viszont pontosan tudta, hogy mit mondott Harry, hallotta őt. Nem ő volt a kórházban. Akkor ki volt? Faye próbált visszaemlékezni, hátha meglátta az illető arcát, pedig tudta a választ. Az alaknak nem volt arca, csak sötétség volt helyette. A gondolat valamire ráébresztette. Senki más nem látta, csak ő, a nővérek és más látogatók átsétáltak rajta. Miért ő volt az egyetlen aki látta?

Faye egy pillanatra azt hitte, hogy egy árnyék van az ablakánál, de amikor ismét odanézett, már nem volt ott. Próbált elsiklani a dolog felett, de meglepő módon nem tudott. Ha Harry, aki meghalt még mindig itt van akkor lehetséges, hogy valaki más is? Harry szülei? De ha ők azok, akkor ők miért nincsenek a házhoz kötve, mint Harry? Vagy ez valaki egy teljesen idegen személy aki szintén évtizedek óta szenved és gonosszá vált?

Három nappal később Faye a konyhaszigetnél ült. Kint hideg volt, hidegebb, mint eddig bármelyik nap a nyáron. Faye tudta, hisz egész reggel kint volt és most egy bögre teát fog kezeiben.

Faye nem aludt mióta látta azt a sötét alakot a kórházban. Úgy tűnt, mintha sosem hagyná el őt, és a lány nem tudta, hogy képzeli-e ezt az egészet, vagy tényleg ott van és éppen őt nézi. 

"Kemény napok?" A hirtelen hangtól Faye megijedt és kilötykölte a forró teát hideg bőrére.

"Ouch! Basszus." Kiáltotta Faye és gyorsan a csaphoz rohant, hogy hideg vizet engedjen égő kezeire. Faye komoran nézett fel Harryre. Tudta, hogy hogyan néz ki, mégis meglepődött amikor meglátta ijesztő arcát és üres szemgödreit. Külseje nem illet egykori gyengéd hangjához; most azonban semmi gyengédség nem volt benne. "Köszönet ezért."

"Faye..." Mondta Harry, kissé fáradtan. "Nem azért vagyok itt, hogy veszekedjünk. Még mindig próbálok rájönni dolgokra. Csak- csak hallgass meg. Nem tudom mikor leszek képes ismét beszélni veled. Nem- nem tudom mindkét oldalamat irányítani." Harry gyorsan lélegzett, mintha magában csatát vívna.

"Próbálok távol maradni amikor..." Harry becsukta szemeit pár pillanatra, hogy össze tudja szedni magát. "Amikor a sötét oldal erősebb. Nagyon igyekszem elnyomni, de visszatámad, és nagyon erős."

"Rendben van, használd ki az idődet." Mondta Faye miközben elzárta a csapot és megtörölte kezeit, majd teljes figyelmét Harryre irányította. "Miről akarsz beszélni?"

"Mindig azt mondod nekem, hogy engedjelek be." Mondta Harry. "Próbálom ezt tenni. Mielőtt ismét elveszítem magam, mert akkor talán segíthetnél visszatalálnom."

"Csak nézz magadra, Harry." Mondta Faye. "Miért gondolod azt, hogy elveszítenéd magad?"

"Te nem érted ezt a dolgot ami testem minden egyes részét kínozza. Próbálom legyőzni azt az oldalam ami kilencven éve létezik azzal az oldalammal amiről nem is tudom, hogy létezik-e még."

"Okay..." Mondta Faye. "Talán nem értem min..."

"Te jobbá teszed." Fakadt ki Harry, majd egy ideig csendben maradt, ahogy Faye is. "Te jobbá teszed." Ismételte Harry, hangja nem volt több suttogásnál. "Azóta, hogy azon a napos napon hazajöttél a kórházból július elején, minden alkalommal amikor közel vagyok hozzád máshogy érzem magam. Nem tudom, hogyan lehetséges ez és nem is tudom elmagyarázni, csak olyan, mintha gyógyulnék. Te gyógyítasz engem."

"Én... Hogyan?" Faye bajba került a szavakkal. Mit mondanál annak, aki azt mondja neked, hogy te gyógyítod meg?

"Tudom, hogy nem vagyok több egy halott embernél aki borzalmas dolgokat művelt." Mondta Harry. "És nem érdemlek meg semmilyen segítséget. Csak nézz rám." Mutatott Harry arcára és véres felsőtestére.

"Hey..." Mondta Faye és mosolygott, átszelve a mosogató és Harry közti távolságot, majd megragadta Harry kezét. "Még egy halott dolog is tud gyönyörű lenni."

"Én nem hiszem ezt." Mondta Harry, majd kirángatta kezét Faye szorításából.

"Amikor meg kell halnia," Kezdte Faye. "Vidd el őt és vágd kis csillagokra / És ő majd a pokol arcát megszépíti / Akkor majd mindenki beleszeret az éjszakába / És többé nem imádják majd a ragyogó napot."

"Shakespeare?" Kérdezte Harry.

 "Mhm, írtam egy esszét róla az iskolában pár hónapja." Válaszolt Faye. "Ez az egyetlen idézet tőle amire emlékszem."

"Rómeó és Júlia." Mondta halkan Harry. "Annyira szerették egymást, hogy meghaltak amiért a családjuk megtagadta, hogy együtt legyenek."

"Huh?" Mondta Faye és összeráncolta szemöldökeit mert nem volt biztos abban, hogy Harry mit mondott.

"Az idézet. A Rómeó és Júliából van." Mondta Harry, mire Faye aprót bólintott. Faye tudta. Az esszéjéhez elemeznie kellett a műveit, végül a 'Rómeó és Júlia'-t és a 'Szentivánéji Álom'-t választotta. 

"Inkább meghaltak, minthogy egymás nélkül éljenek." Mondta Harry, inkább magának, mint Fayenek. Elgondolkozott, hogy milyen lehet annyira szeretni valakit, mint amennyire Rómeó szerette Júliát és amennyire Júlia szerette Rómeót. Semmilyen más szeretetet nem tapasztalt a szüleién kívül. Amikor még Harry élt Westbrook sokkal kisebb volt, és találni valakit akivel leéled az életed, nehéz feladat volt.

"Kérdezhetek valamit?" Kérdezte Faye, félbeszakítva Harry gondolatait. "Milyen volt az élet amikor még éltél?"

"Kemény és igazságtalan." Mondta Harry. "A világháború sok politikai, társadalmi és környezeti problémát okozott, és az öröm, hogy megnyertük a háborút, ezek miatt nem tartott sokáig."

"Voltak terveid a jövőre?" Kérdezte Faye, megragadva az alkalmat, hogy megismerje a fiút, és a története egy részét, azon kívül amit a régi újságcikkekből megtudott.

"Azon gondolkodtam, hogy belépek a seregbe." Válaszolt Harry. Valami benne, nem kedvelte a tényt, hogy megosztja ezeket a dolgokat valakivel, és erősebben harcolt benne, próbálta megdönteni elméjét.

"De lehet, hogy meghaltál volna a Második Világháborúban." Mondta Faye.

"Nem fájna ennyire, ha ott haltam volna meg." Mondta Harry, próbálva leküzdeni a benne tomboló sötétséget.

"Szóval..." Kezdte Faye, azon gondolkodva, hogy mit kéne most mondania. Majd eszébe jutott amit már nagyon akart tudni, azota mióta legutóbb beszéltek.

"Harry?" Mondta Faye.

"Yeah."

"Pár nappal ezelőtt azt mondtad, hogy nem voltál a kórházban, mert a házhoz vagy kötve." Mondta Faye, emlékezve amikor a fiú ezt mondta neki, majd félve és összezavarodva magárahagyta. "Pontosan, hogy vagy a házhoz kötve?"

"A vér. Lent a pincében." Mondta Harry. "Az az enyém és korlátozza a mozgásterem. Olyan rég óta ott van, hogy többé-kevésbé már a ház részévé vált. Amíg a vér ott van a pincében, sosem leszek teljesen szabad." Rövid ideig gyengéden mosolygott Fayere, majd Harry háta ívbe feszült és fájdalmas sikolya betöltötte a konyhát.