harmincnyolc

1.1K 114 14
                                    

Faye lassan oldalra fordította a fejét, tekintete Harry hátába ütközött. Az öreg villanykörte okozta félhomályban látta, ahogy Harry izmai megfeszülnek. Végig akart simítani a fiú hátán, hogy érezze bőrét érintése alatt.


Faye lassan tett pár lépést Harry felé, de a fiú felmelte kezét, megállítva ezzel Fayet.

"Ne..." Mondta gyorsan Harry, torkát száraznak érezte. "Ne gyere közelebb."

Faye szemöldökei ráncba szöktek, nem értette. Harry mérges volt rá? De, ha az volt, akkor miért volt ott? A gondolat, hogy mérges rá, jobban fájt neki, minthogy nem láthatja többet.

"Miért?" Kérdezte gyorsan Faye. Volt egy nem múló érzés, ujjaiban, hogy simítson velük végig Harry hideg bőrén.

"Mert azt mondtam." Ez volt Harry válasza, rideg és egyenes.

"Nem tudnál legalább rám nézni?" Kérdezte Faye óvatosan.

"Nem..." Válaszolt Harry, ezúttal gyengédebben. "Még nem."

"Mi történik?" Kiáltott fel Faye, kiadva zavarodottságát. "Sajnálom, rendben. Kérlek fordulj meg, hogy rád nézhessek amikor mondom."

"Faye, fejezd be a bocsánatkérést. Hallottalak." Válaszolta Harry. Lábai remegtek ahogy meg akart fordulni, de rávette magát, hogy ne tegye. "Nem kell örökké bocsánatot kérned."

"Én..." Faye szólásra nyitotta száját, de megzavarta az ajtó falnak csapódó hangja, majd az, hogy valaki lesétált a lépcsőkön.

"Faye!" Mondta hangosan Catherine miközben lefele ment a lépcsőkön. "Kész a vacsora."

"Találkozzunk a szobámban vacsora után. Kérlek." Suttogta Faye, mielőtt megfordult amikor anyja a lépcsők aljára ért.

"Szia, anya." Mondta Faye, majd végigsimított felkarján.

"Már tíz perce kiabálok, hogy kész a vacsora." Mondta Catherine.

"Bocsi, anya. Nem hallottalak." Mondta Faye, majd a lépcsők felé kezdett sétálni, de még gyorsan hátranézett válla felett. Harry elment.

Faye csendben ült a vacsoraasztalnál miközben ennivalót vett magának. Nem volt éhes, pedig egész nap nem evett, és fejben teljesen máshol járt. Harry zöld szemeinek látványa beleégett elméjébe. A gondolattól, hogy nem fordult meg amikor hozzá beszélt, szíve fájni kezdett, de amikor eszébe jutott, hogy Harry azt mondta, hallotta őt, egy kicsit jobb kedve lett.

"Faye? ... Faye?"

Faye felnézett, és fejében a kép Harryről, eltűnt. Helyette csak a szüleit látta akik őt nézték. Ők már befejezték az evést, amit Faye észre sem vett. Semmit sem vett észre abból amit tettek vagy mondtak.

"Faye, kicsim?" Mondta az anyja, majd Faye kezére tette az övét. "Jól vagy? Nem ettél semmit."

Faye tekintete találkozott anyjáéval, majd tányérján lévő ételre és vissza Catherinere. Faye teljesen üresnek érezte magát. Úgy érezte magát, mint egy könyv amiben rengeteg történet van megírva, de most az összes történetet kitépték és csak az üres lapokat hagyták meg.

"Én..." Kezdte Faye, de csendben maradt míg átgondolta, hogy mit is fog mondani. "Nem érzem túl jól magam." Mondta, majd letette a villáját a tányérra. "Lefekszem, ha nem baj."

"Persze, kicsim." Mondta Catherine, majd mosolygott. "Aludj egy kicsit. Akarod, hogy holnap felébresszelek, amikor elmegyünk dolgozni?"

"Nem, megleszek, anyu. Tényleg szükségem van az alvásra." Mondta Faye, majd felállt a székről amin eddig ült. "De azért köszi, anyu."

Amint Faye a folyosóra ért, szíve sebesen kezdett verni mellkasában, és gyomra görcsbe rándult az idegességtől.

Faye pár lépéssel a szobája előtt megállt. Vajon Harry ott lesz, vagy üresen találja a szobáját? Faye nem volt biztos, hogy be kéne mennie a szobába, mert, ha Harry nincs ott, akkor nagyon rosszul fogja magát érezni. Izgatott volt a érzéstől, hogy talán a szobájában lesz, és a gondolat, hogy ott áll az ablakánál és a beáramló napsugarak megvilágítják fakó bőrét, és szeme csillogni kezd, rávette Fayet, hogy megtegye az utolsó lépéseket.

A szoba láthatóvá vált Fayenek amikor megállt az ajtóban. Reményteljes tekintettel nézett szét a szobán, majd megtalálta Harryt az ablaknál állva, de nem úgy, ahogy elképzelte. Háttal állt neki, csakúgy, mint a pincében, de most látta, hogy a fiú tekintete a padlóra tapadt.

"Harry." Mondta Faye, ahogy a megkönnyebbülés végigsuhant rajta.

"Miért vagyok itt?" Mondta Harry. "Miért rángattál ide?"

"Én..." Kezdte Faye. "Én nem rángattalak ide, Harry. Nem volt muszáj idejönnöd, de megtetted. Szabad akaratodból jöttél." Mondta Faye, majd belépett a szobába. "Talán magadnak kéne feltenned a kérdést. Miért vagy itt?"

A szobában csend volt. Az egyetlen zajt az összehangolt légzésük okozta, és a kint lévő fák közti fújó szél. Halvány sötétség lepte el a szobát amikor a napot eltűnt egy szürke felhő mögött, ettől az egész szobában nyomasztó hangulatot keltett.

"Miért vagy itt, Harry?" Ismételte óvatosan Fye.

"Talán nem te vagy az egyetlen akinek szüksége van valakire." Válaszolta Harry, majdnem érthetetlen volt onnan ahol Faye állt.

"Tessék?" Mondta Faye, pár lépést téve Harry felé. Már majdnem megtudta érinteni. Már majdnem hátára tudta tenni kezét, és érezni a hideget pólóján keresztül. De nyugodt maradt, távolságot tartott.

"Szükségem van rád." Kiáltott fel Harry, és a levegőbe dobta kezeit mielőtt megfordult.

Faye zihálni kezdett amikor meglátta őt, és egyből pár lépést hátrált. Nem Harry kedves, zöld szemeit látta. Harry sötétségen át nézett rá, az egyetlen dologgal ami a szemei után maradtak azóta az éjszaka óta, sok évvel ezelőtt.

"Szükségem van rád, csakúgy mint neked rám."

Fájdalom. Nem volt sem sötétség, sem gonoszság Harry hangjában. Csak fájdalom.

Olyan aranyosak vagytok:o Amikor elolvastam az előző részhez a kommenteket esküszöm mindegyikőtöket meg akartam ölelni:3 Köszönöm, hogy szorítottatok nekem tegnap:D, ti vagytok a legjobbak:* ♥

Haunted || h.s au - hungarianWhere stories live. Discover now