Jimin
A nappaliban lévő órára néztem.
Ahogy a többiek besétáltak az ajtón, egyből a talpra ugrottam és vadul kapkodni kezdtem a fejemet, hogy hátha észre veszem Jungkookot közöttük. Amikor észrevettem lehajtott fejüket és megereszkedett vállaikat, a torkom összeszorult. Egy újabb vereséggel teli éjszaka.
A mellkasom összeszorult és majd nem a földre estem.
A kétségbeesés egyre jobban nőtt bennem, ahogy a könnyeim végig folytak az arcomon.
Sírni kezdtem, miközben Taehyung szó nélkül elsétált mellettem.
Pár perccel később már ki tört belőlem a zokogás, mikor egy fájdalmas üvöltés hangzott fel a ház csendes falai között.
Namjoon és Seokjin is elsétált mellettem.
Senki sem szólt egy szót sem.
Yoongi az ajtóban maradt, arcát elöntötte a bánat. Ekkor vettem észre rajta a vért. Szemeim elkerekedtek és pánikolva oda siettem hozzá.
- Yoongi! - ziháltam majd át tapogattam a testét, hogy meg tudjam, hogy hol sérült meg. - Mi történt veled?
A könnyeim elhomályosították a látásomat, előbb Jungkook, most meg Yoongi.
Lassan megfogok őrülni.
Megragadta a kezemet majd a mellkasához szorította azt.
- Shh... Jól vagyok, Jimin. Nem az én vérem.
Másik kezét az arcomra helyezte majd az ujjával finoman kezdte el azt simogatni.
El kellett volna húzódnom.
Nem volt jó ötlet hagynom magamat.
De inkább az volt a baj, hogy így törődtem vele.
Rá kellett jönnöm, hogy nem tudtam megmozdulni.
- Nem sérültél meg? - suttogtam a vérrel borított öltönyére nézve.
- Nem. - rázta meg a fejét.
A levegő egy hangos sóhajjal távozott a testemből, a megkönnyebbültség egyből el villant, amikor meghallottam Namjoon hangját a hátam mögött. A szemeim nagyra nyíltak és gyorsan elhúzódtam Yoongitól. Nem engedte el az arcomat, fejemet egyből Namjoon felé fordítottam.
A szemei elárulták, hogy mit érez. Úgy nézett rám, mintha elárultam volna őt.
Fájt a szívem a gondolattól, hogy megbántottam Namjoont.
Yoongira vissza nézve találkoztak a tekinteteink, szemeivel könyörgött, de nem adtam meg neki, amit akart. Le pillantottam az egymásba fonódott kezeinkre majd hátrálni kezdtem.
Határozottabban rá markolt a csuklómra, addig csavartam a kezemet, amíg ki nem szabadultam a keze közül. Anélkül, hogy újabb pillantást vetettem volna rá Namjoon felé fordultam. Egyenesen Namjoon karjai közé rohantam és a mellkasába temettem az arcomat.
Mély levegőt véve szívtam magamba kellemes illatát. Ölébe vett majd a szobája felé vette az irányt.
Erre volt szükségem.
Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, a falnak nyomott és az ajkaimra tapadt.
A csókján keresztül éreztem a dühöt, amit jelen pillanatban érzett, vissza rakott a földre majd az ágyra lökött. Mire én a matracra zuhantam, ő addig felém tornyosult. Mielőtt gondolkodhattam volna, letépte rólam a inget. A csókja túlságosan is heves volt, kezeivel durván a csípőmre markolt.
Namjoon teljesen elveszítette az eszét.
- Joonie?
Nem válaszolt, továbbra is a nyakam csókolgatásával volt elfoglalva.
Csókja túl érzelemmentes volt.
- Joon? Mit csinálsz?
Amikor ismét figyelmen kívül hagyta szavaimat, egyre nőtt bennem a pánik és a vállára markoltam.
- Namjoon, hagy abba!
Nem hagyta abba.
Addig haladt lejjebb a csókokkal mígnem az arca már a lábaim közt hevert.
A testemet fogdosó férfi nem Namjoon volt.
A körmeim teljesen a vállába mélyedtek majd löktem rajta egy nagyot.
- Namjoon, állj le! -kiáltottam hangosabban.
Egyből felkapta a fejét, szemeiben a kéj és harag keveredett. Egy pillanatig zavartnak tűnt majd oldalra billentette a fejét és egy heves pillantást vetett rám.
- Megijesztesz. Mi van veled Namjoon? - mondtam, miközben elhúzódtam tőle.
Megragadtam a takarót és magamra húztam azt, hogy teljesen eltakarjam a testemet.
Arcára immáron megbánó kifejezés ült ki, szemeiből leolvasható volt a sajnálkozást. Dühösen bele túrt a hajába, bár ezúttal úgy látszott, hogy saját magára dühös.
- Mond el, hogy mi a baj. - könyörögtem, ahogy az általam legjobban férfire néztem, aki belül nagyon is küszködött valamivel.
Ledőlt mellém az ágyra és a plafont kezdte el bámulni. Kezével az arcát dörzsölgette, miközben felmorrant.
- Fenébe! Sajnálom. Sajnálom, Jimin. Nem tudom, hogy mi van velem. Teljesen megőrülök, ha azt látom, hogy hozzád ér. - válaszolta összeszorított fogakkal. - Ahogy a kezei rajtad voltak, legszívesebben mindkettőt levágnám neki.
Elképzelve magam előtt az egészet, teljesen kirázott a hideg.
- Namjoon. - rivalltam rá egyből.
Szembe fordult velem. Csendben bámultuk egymást, mire végre felemelte az egyik kezét és gyengéden az arcomra simította azt.
- Gyűlölöm, hogy ő előbb kapott meg téged, mint én. - suttogta.
Összerándultam, ahogy az emlékek fel villantak előttem majd ismételten elhúzódtam tőle.
- Megígérted, hogy soha többé nem hozod fel ezt. Ez a múlt. Hagyd magad mögött, Namjoon. Most már a tiéd vagyok. Téged választottalak.
- Tudom. -mormolta.
- Akkor ne gondolkozz ezen ennyire. Kérlek Namjoon. Ne engedd, hogy Yoongi közénk álljon ez miatt. A múltban hagytam őt, neked is épp ugyanígy kéne tenned.
Amikor kimondtam ezeket a szavakat, az agyam hazugságokat kiáltott.
Valóban a múltban hagytam Yoongit?
Tényleg túlléptem rajta?
Szerettem Namjoont.
Őt választottam.
De amikor azt hittem, hogy Yoongi megsérült, úgy éreztem, hogy a szívem ketté hasad.
Hogyan lehetett ennyi év után is így érezni?
- Sajnálom, Jimin. Mennem kell.
Namjoon távolodó alakját alakját nézve éreztem, hogy a szívem kicsit jobban meg feszül. Ő volt az a férfi, aki mellettem állt, amikor Yoongi szarban hagyott engem. Namjoon ott volt mellettem, mikor Yoongi darabokra törve magamra hagyott.
Hajamba túrva kerestem elő egy pólót majd azt a magamra véve vettem egy mély levegőt.
Próbáltam minden Yoongival kapcsolatos dolgot kiszorítani a fejemből és a szívemből.
Nem voltam hajlandó rá gondolni.
Csak ránk.
Namjoon volt az, akire szükségem volt.
Ő volt az a férfi, akit szerettem.
Most már csak bátorságra volt szükségem, hogy elmondjam neki.
Túl sokáig húztam ezt, tudnia kellett, hogy hogyan is érzek valójában.
Jungkook elrablása óta el távolodtunk egymástól, de újra szükségem volt ránk.
Megtanultam, hogy a szerelmet nem szabad magunkban tartani, Taehyung és Jungkook szerették egymást, de soha sem volt lehetőségük kimondani.
Fájt a szívem értük, amiatt, amin mindketten keresztül mennek.
Nem akartam, hogy ugyanez legyen velem és Namjoonnal.
Nem kellettek a szavak, de akkor is elakartam neki mondani. Nem akartam, hogy Namjoon azt gondolja, hogy nem szeretem őt eléggé. Tudnia kellett, hogy mennyit is jelent nekem. Mert alapból is egy újabb lépést készültünk tenni az életben - együtt.
Lehunyva a szemeimet vettem egy mély levegőt, miközben kinyitottam az ajtót, de egyből le is fagytam. Ő volt az utolsó ember, akit látni véltem ebben a pillanatban.
- Ne aggódj. Nem fogják megtalálni Jungkookot.
Szemeim nagyra nyíltak és teljesen el némultam. Még levegőt venni is féltem. Yoongi háttal állt nekem, miközben ablakon ki nézve telefonált.
A mellkasom összeszorult, mikor folytatta.
- Majdnem négy hónap telt el és még mindig nem haladtak előre. Mindez nekem köszönhető.
A kezeim ökölbe szorultak.
Nem.
Ez nem történhetett meg.
Nem Yoongi.
Kisebb ideig hallgatott, hogy végig hallgassa a másik félt majd válaszolt.
- Tudom, hogy hogyan kell végezni a munkámat! Gondoskodok arról, hogy ne találjanak meg téged.
Hiába suttogott, a szavak hangosan visszhangoztak a fülemben.
A szívem egyre hevesebben vert.
A nyakamban az erek lüktetni kezdtek, ahogy a testem kihűlt.
A düh forró lávaként gyűlt fel bennem, amíg készen nem álltam a robbanásra.
- Mennem kell. Ne hívj fel újra. Túlságosan is veszélyes. - motyogta, mielőtt bontotta volna a hívást.
Részben rejtve maradtam az ajtóm mögött, a lábaim hirtelen el gyengültek.
Yoongi volt az áruló?
Nem akartam elhinni.
Az elmém hevesen harcolt ellenem.
Nem lehetett igaz.
Megpróbáltam kiverni a gondolatot a fejemből, de hogyan is tehetném, amikor az igazság ott volt már előttem?
Hallottam beszélni.
Beismerte.
Hogy nem láttam ezt korábban?
Fájt a gondolat, hogy Jungkooknak fájdalmai vannak emiatt az ember miatt.
A barom.
Hogy tehette ezt?
Taehyung nem hagyná életben.
A pokolba is, én sem hagynám életben ezek után.
Előre lépve Yoongi felé masíroztam.
Meghallotta a lépteimet és gyorsan megfordult, arcára kiült a meglepettség.
- Jimin? - idegesen nyelt egyet, de gyorsan elrejtette azt egy csábító mosollyal.
Amikor megálltam előtte, be húztam neki egyet.
- Te kibaszott seggfej.
Meglepetten hátrált egyet majd felegyenesedett.
- Mi a fasz? - nagyra nyílt szemekkel nézett rám.
- Hallottam mindent. - sziszegtem.
Arckifejezése rémült lett, de gyorsan magához tért.
- Miről beszélsz? - kérdezte ártatlanságot színlelve.
Ezt a kis gecit.
Ezzel nem fog hatni rajtam.
Dühöngtem belül.
A bőröm égett, mintha lángok táncoltak volna alatta.
A testem remegett a haragtól.
- Ne tettesd, hogy ártatlan vagy Yoongi! Őrült vagy!
Az ártatlanság egyből eltűnt az arcáról.
- Halkabban már.
Gúnyosan nevettem egyet majd hátráltam egy lépést.
- Elárultál minket.
Amikor nem tudott meggyőzni az ellenkezőjéről, humortalanul felnevettem, a könnyeim pedig végig folytak az arcomon.
- Hogy merészelted? - nyögtem ki. - Mindazok után, amit Taehyung tett érted, így halálod meg neki?
- Nem tett értem semmit! - csattant fel.
Visszatántorodtam a hirtelen kitörésétől.
- Te olyan hülye vagy. Miért? Miért csináltad?
- Komolyan ez egy kérdés? Kettőnk közül te viselkedsz úgy, mint egy hülye. - sziszegte.
Elkerekedtek a szemeim, ahogy a fejemhez repült a felismerés.
- Istenem, ettől komolyan mondom mindjárt hányok. Az apád egy mocskos áruló volt és te is az vagy!
- Megölte az apámat!
- Mert áruló volt! Téged pedig Taehyung megsajnált! Az utcán dögöltél volna meg, ha Taehyung nem ad neked egy esélyt. Azt hitte, hogy más vagy. Bízott benned. - vágtam hozzá, midőn a gombóc a torkomban egyre jobban növekedni kezdett. Megrázva a fejemet még egy lépést hátráltam. - Elnyerted a bizalmát. Végig ez volt a terved? - amikor nem mondott semmit, már tudtam a választ. - Undorodom tőled!
Megfordultam, hogy bemenjek a szobába, de Yoongi hangja egyből megállított.
- Hova mész?
Félig vissza fordulva felé küldtem neki egy gyilkos pillantást.
- Messzire tőled! Rád se bírok nézni.
Ha azt hitte, hogy kussban leszek, akkor nagyot tévedett.
Fájdalmas volt Yoongi árulása.
Nehezen tudtam levegőt venni így is, de ahogy elővette a fegyverét csak rosszabb lett.
- Még egy lépés és lelőlek. - szegezte rám egyből pisztolyt.
Izzadság cseppek kezdtek el gyöngyözni a homlokomon, ahogy dermedten álltam, azon tanakodtam, hogy meneküljek-e.
Yoongi rám pillantott, arckifejezése egy kicsit meg enyhült.
- Jimin, nem akarlak bántani.
- A családom elárulása fáj nekem, Yoongi. El se tudnád képzelni, hogy mennyire.
Sajnálkozás villant át az arcán.
- Jimin...
Szipogásom betöltötte az üres folyosót, mellkasomat dörzsölgetve próbáltam megszabadulni a szorító érzéstől.
- Mi van Jungkookkal? Mi rosszat tett ő ellened? Hogy tehetted ezt vele?
Yoongi megrázta a fejét.
- Véletlenül jött képbe ő, Byungchan őt akarta, én pedig azt akartam, hogy Taehyung szenvedjen. Legyőzhetetlen volt, de aztán Jungkook betoppant az életébe. Ő lett a gyengepontja. Mi lehetne jobb módszer Taehyung elpusztítására, mint az egyetlen gyengepontja elpusztítása?
El akadt a lélegzetem szavai hallatán.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha ilyen dolgokat fogok hallani Yoongitól.
Hova tűnt az a férfi, akit ismertem?
Megint remegni kezdtem, de ezúttal a megbánás és a harag keveredett össze bennem.
- Jungkook ártatlan. Te pont annak a szörnyek ítélted, aki tönkre tette őt. Tudtak, hogy mit tettek vele. Tudtad!
- Két legyet egy csapásra. - vont vállat.
- Jungkook nem érdemli meg ezt. Amit tettél vele elég ahhoz, hogy teljes szívemből gyűlöljelek.
A hangom tele volt utálatossággal és kétségbeeséssel.
Hirtelen megszédültem, ahogy a világ megbillent körülöttem. El kellett jutnom Taehyunghoz, újra hátrálni kezdtem, de ezt Yoongi észre vette.
Szemei elkerekedtek.
- Jimin, ne kényszeríts erre. - figyelmeztetett, szinte a szemeivel könyörgött.
Abban a pillanatban azon tűnődtem, hogy vajon tényleg lelőne engem.
Felgyorsultak a gondolatok a fejemben.
A szívem hevesen kalapált a mellkasomban, a komódomra pillantottam.
A fegyverem.
Csak pár lépés aztán elérem a fegyveremet.
Vissza pillantottam Yoongira és figyelem elterelésen gondolkodtam.
Kiszáradt ajkaimon végig nyalva nyeltem le a torkomban lévő nehéz gombócot.
- Mi van velünk? Szerettél valaha engem, Yoongi? Vagy ez is csak egy átbaszás volt?
Gyorsan megrázta a fejét, láttam, hogy karja egy kicsit lejjebb ereszkedik.
- Nem. Nem basztalak át, Jimin. - ismerte el halk hangon.
Tettem pár kisebb lépést a komód felé, úgy tűnt, hogy Yoongi ezt nem vette észre, így folytattam.
- Mi lesz most? Velünk? Velem?
A könnyek megállíthatatlanul folytak végig az arcomon, ahogy a válaszát vártam.
- Gyere velem. Meneküljünk el innen együtt. - válaszolta.
A hangja olyan lágy és édes volt.
Még egy lépést tettem a bútor felé.
De ezúttal észrevette és a fegyverét újra rám szegezte.
- Ne mozdulj, Jimin. Ne kényszeríts arra, hogy bántsalak.
Már csak két lépésnyire voltam a komódtól - a fegyveremtől.
A kezeim a testem mellett remegtek, ahogy megtelt a testem feszültséggel.
- Le fogsz lőni? - kérdeztem, ahogy a testem kezdett érzéketlen lenni.
Tettem még egy lépést.
Yoongi nem válaszolt.
Amikor egy lövés dördült el, megkaptam a válaszom.
Először nem is éreztem, egy picit hátra tántorodtam, amikor a golyó a testemmel érintkezett.
Túlságosan is meglepődtem ahhoz, hogy érezzem.
Eltelt egy másodperc.
Kettő.
Három.
Ekkor éreztem meg az égető érzést a vállamban, a fájdalom végig haladt a vállamon majd a gerincemen is. A bal vállamra néztem, ahol a pólómon keresztül ömlött a vér, a golyó mélyre hatolt.
Yoongi sajnálkozva fel nyögött, felnézve láttam, hogy a nyitott ablak felé veszi az irányt. Tudva a tervét akcióba lendültem. Adrenalin pumpált a testemben, ahogy a fiókhoz nyúltam és elővettem a fegyveremet. Egyből felé szegeztem a fegyvert, de már késő volt. Egy újabb lövés visszhangzott a szobában.
Amikor a második golyó is áthatolt a testemen, térdre estem.
Fájdalom.
Annyi fájdalom.
Az elviselhetetlen égő érzést immáron a hasamban éreztem.
Lenézve láttam, hogy a pólóm gyorsan elázik a véremtől.
Ne.
Kérlek ne.
Teljesen le fagytam, a testem tovább lüktetett a kíntól. Túl sok vért vesztek egyszerre.
Nem a csak a testem fájt. A szívem es a lelkem is összetört abban a pillanatban.
Felkiáltottam, miközben a testem görcsbe rándult a fájdalomtól.
Melegem lett.
Túl meleg.
Szinte lángokban álltam.
Ahogy a látásom elkezd homályosulni fel sikítottam.
- TAEHYUNG!
Láttam Yoongit, hogy az ablak felé rohan.
Reflexszerűen felemeltem a fegyveremet es meghúztam a ravaszt.
Mellé.
A golyó az ablakot találta el, az üveg széttört, szilánkok repültek mindenféle a szobában. Yoongi kimászott az ablakon, én pedig a földre estem és összegömbölyödtem magzat pozícióba, újra fel sikoltottam.
- TAEHYUNG!
***
Taehyung
A lövés hallatán összerezzentem, aztán egy sikolyt hallottam.
Minden néma és rideg volt, ahogy a zongorát bámultam, midőn Jungkookra gondoltam. A csend hirtelen eltűnt, helyét egy pisztoly lövés hangja vette át.
Még egy lövés.
Minden más elmosódott volt, gondolkodás nélkül ki rohantam a zongora teremből.
Újabb fájdalmas sikoly.
Követtem a sikolyt a folyosó vége felé, szívem vadul vert a mellkasomban. Lépteket hallottam a hátam mögött, hátra nézés nélkül is tudtam, hogy Seokjin és Hoseok az. Csak pár szobával arrébb voltak tőlem. Kétségtelenül ők is hallották a lövéseket.
A lábam kissé megremegett, amikor rájöttem, hogy a sikoly Jimin szobájából jön. Éreztem, hogy a pániktól elkerekednek a szemeim, ezzel együtt sietősebbre vettem a tempót.
Támadás érte a birtokot?
Baszki nem!
Mégegyszer nem!
A kezeim ökölbe szorultak, midőn a testem meg feszült a riadalomtól. Rohantam kinyitni az ajtót, a szemeim vadul keresgéltek a szobában, keresve a fenyegetést. Először a betört ablakot láttam meg majd egy rövid pillanatra anyám arca villant fel szemeim előtt.
Ez a pillanat.
A lövés.
A sikolyok.
Olyan ismerős volt.
Tekintetem a földre szegeztem, amikor meghallottam a fájdalmas nyöszörgéseket.
Izmaim meg feszültek, ahogy a testem megmerevedett az előttem lévő látványtól. A döbbenettől majd hátra estem, de még időben össze kaptam midőn teljes rémülten Seokjint bámultam. Szemem követte a körülötte lévő vértócsát, felfordult a gyomrom.
A vér nem volt újdonság számomra, hozzászoktam a vérhez és a velejáró borzalomhoz. Embereket véreztettem ki, midőn csak nevettem rajtuk.
A pokolba is, örömömre szolgált, hogy láttam őket az életükért könyörögni, miközben elvéreztek.
Nem, nem féltem a vértől, nem azért fordult fel a gyomrom és gyengült el a térdem.
Ez a pillanat, olyan déja vu érzést keltett bennem, hogy attól lettem rosszul.
Hét évesen láttam ugyanezt, amikor anyám utolsó lélegzetét vette.
Most újra átélem.
Jimin mellé rohantam, térdre rogyva vontam őt a karjaim közé.
- Jimin? - nyögtem ki nehézkesen.
Következő szavaiban hallható volt a túl csordult fájdalom.
Tisztán hallottam őket.
Másfajta fájdalmat hoztak a mellkasomba.
Fájdalom majd harag.
Annyi harag.
- Y...Yoongi... - lihegte a fájdalomtól. - Ő... Ő... az... áruló... kém...
Jimin összerándult, ahogy a teste görcsbe rándult, ijedt és szinte könyörgő szemekkel bámult fel rám. Nem kellett látnom az arcomat, hogy érezzem a dühtől dörgött arckifejezésemet. Éreztem, hogy a düh a csontjaimig hatol.
Jimin a légzési nehézségek ellenére is tovább beszélt.
- Ő... tudja - félbe szakítva az arca eltorzult és izzadság cseppek gyöngyöztek a homlokán. Ajka sarkában vér csorgott. Könnyek gördültek végig az arcán, midőn megpróbált beszélni. - Ő... tudja... hogy hol... van... Jungkook...
Jungkook.
Nevének hallatán a szívem ennél is jobban felgyorsult.
A karom meg feszült Jimin körül.
Az érzéketlenség elmúlt.
Az elmém ismét tiszta volt.
Ahelyett, hogy a ridegség átjárta volna a testemet, csak égő haragot éreztem.
- Kapjátok el! - ordítottam.
Láttam, hogy Hoseok kiszalad a szobából.
Seokjin pedig kimászott az ablakon.
A testem forrt, gyilkolni akartam.
Azt akartam, hogy a vérre folyjon.
Yoongi, az egyik legmegbízhatóbb emberem, egy ranggal Min SeokA alatt volt!
Hogy nem vettem észre?
Bíztam benne, de ő megis elárult engem.
Mióta?
Haldokolt, fázott, éhezett. Megkegyelmeztem neki és egy otthont adtam a feje fölé.
Egy családot.
Annak ellenére, hogy az apja áruló volt, hittem benne.
Még akkor is mellette maradtam, amikor elfogták.
Hülye.
Olyan kibaszott hülye vagyok.
Nehezen bíztam meg az emberekben, de benne pont hiba volt megbíznom.
Egy nagy faszság.
Jimin a karjaim közt sírt, teste úgy remegett, mint a kocsonya. Kezét a hasára vezette a kezét, pont oda, ahol eltalálta őt a golyó.
- A... babám... - suttogta lehunyt szemmel.
Hangja halk volt, de meghallottam.
Mi van?
Teljesen elborzadva bámultam Jiminre.
Rosszul hallottam.
Az agyam direkt játszott velem.
Meg akartam kérdezni, hogy tisztán lássam a dolgokat, de a nyelvemet nehéznek éreztem.
- Baba... az én kis... babám... - karjaim közt zokogott.
Jól hallottam.
Az agyam nem trükközött velem.
Érzem a különbséget Jimin illatában.
Tisztán hallottam és éreztem. Nagyon fájt.
Fájtak a szavak, el sem tudtam képzelni, hogy ez mennyire fájhat Jiminnek.
Az ajkaim nem mozdultak.
Csak bámultam.
Még akkor sem mozdultam, mikor Jimint kivették a karjaim közül. Namjoon sikoltozott, sírva könyörgött, hogy küzdjön.
Szemeim lassan Jimin hasára vándoroltak, ahol erősen vérzett.
A babának semmi esélye nem volt a túlélésre.
Lehetetlen volt.
Vajon Jimin túléli?
Nem tudtam semmit.
Sam zökkentett ki a gondolataim közül, mikor berohant a szobába. Namjoon az ágyhoz vitte Jimint, én pedig gyorsan talpra álltam.
A vérem zúgott a méltánytalanságtól.
Dühöngtem, a testem megállíthatatlanul remegett.
A tekintetem körbe járta a szobát, Seokjinra szegeztem a szemeimet, amikor ismét berontott a szobába.
Láttam a dühöt, türelmetlenséget és az aggodalmat az arckifejezésében.
Azt is tudtam, hogy próbál uralkodni magán.
Én is próbálkoztam.
Mindannyian próbáltunk higgadtak maradni.
Yoongi nem fog élve kijutni.
Seokjin rám meredt, egy aprót bólint majd újra kiment.
Csak egy bólintás kellett ahhoz, hogy teljesen megőrüljek.
Yoongit elfogták, elvesztettem magam felett az irányítást.
Egy utolsó pillantást vetve Jiminre kimentem a szobából.
Nem hívtam Namjoont, semmi értelme nem volt. Nem hagyná magára Jimint.
Az alagsor felé tartva hagytam, hogy a düh felrobbanjon bennem.
Hagytam, hogy harag felemésszen, tudván, hogy később jól fog jönni. Nem volt idő gyengeségre. Az elmém hátsó részébe löktem Jungkook és Jimin képét.
Seokjin ádáz arckifejezéssel várt engem az ajtó előtt. Nem mondott semmi. Nem volt mit mondani.
Egyikünk elárult minket.
Valaki, akiben megbíztunk és akit testvérként kezeltünk.
Egy kibaszott Min!
Nem foglalkozhatunk most ezzel az árulással, nem volt rá idő.
Az egyetlen célunk az volt, hogy válaszokat kapjunk és megtaláljuk Jungkookot.
Seokjin kinyitotta az ajtót, én pedig magabiztosan és céltudatosan léptem be.
Yoongi egy székhez volt kötözve, pont velem szemben. Lehajtotta a fejét, tudtam, hogy hallotta, ahogy beléptem a szobába. Hoseok gyilkos arckifejezéssel állt mögötte. Előre léptem, de direkt két méterrel Yoongi előtt megálltam.
A helyiséget csend töltötte be, egy szó sem hangzott el, a levegő szinte nehéz és feszült - szinte fullasztó volt. Hagytam még pár percig húzódni a csendet, ezzel együtt Yoongi egyre feszültebb lett.
Az egész egy játék volt, a dominancia játéka, abban a pillanatban nálam volt a hatalom, Yoongi pedig csak egy szánalmas gyalogos volt. Amikor éreztem, hogy már csak pár szál tart össze engem, előre léptem.
Nem mozdult, sőt meg se rezzent. Az állát megfogva felemeltem a fejét. Üres tekintettel meredt rám, érzelmektől mentesen. Mély gyűlölettel és haragtól fűtve hátra húzódtam és megütöttem őt. Hallottam az orra reccsenését, ahogy a kezem érintkezett vele. Amikor hangot se adott ki újra megütöttem, erősebben, mint az előbb.
A kiáltásaira és a vérére vágytam.