Jungkook
Tekintetemet próbáltam, nem a kád irányába terelni, gyorsan lekapcsoltam a világítást és kiléptem a fürdőszobából. Hiába volt makulátlan tiszta a helyiség, én mégis féltem, hogy visszatérnek a rossz emlékek.
Ágyamhoz sétálva ültem le arra.
A nap már lenyugodni készült, a szobát betöltötte a narancssárga fény és a nyugalom.
Annak ellenére, hogy a nap nagy részét alvással töltöttem, mégis fáradtnak éreztem magam. Miután Jimin reggelit hozott nekem, Haesook is feljött hozzám. Az arckifejezése összetörte a szívemet, le szidott és sírt.
Együtt sírtunk.
Utána be bújt velem az ágyba és énekelve álomba ringatott engem.
Kezei vigasztalóan simogattak a hajamat és ahogy elaludtam, egy kisebb mosoly húzódott az ajkaimra.
Talán Taehyungnak igaza volt.
Talán tényleg szeretnek. - kétségbeesetten akartam ezt elhinni.
Az ajtómon hallatszódó kopogás zökkentett ki a gondolataimból.
- Igen? - szólaltam fel, miközben az ajtóra pillantottam.
Az ajtó lassan kinyílt, ajkaim el nyíltak egymástól, mikor Yoongi lépett be a szobába.
- Hogy érzed magad? - kérdezte, hangja szenvtelen volt, mint mindig
- Jól...
Mit csinál itt?
- Biztos?
A fejét oldalra billentette, miközben várakozóan bámult rám. Kezemet az ágyra helyeztem és az ágynemű mintáját kezdtem el vizslatni. Jelenléte miatt a szoba kisebbnek és sötétebbnek tűnt, intenzív nézése miatt teljesen megborzongtam.
- Igen, igen... jobban érzem magam. - javítottam ki magam.
Bólintott, de továbbra is rajtam tartotta a szemét.
Egy pillanatig elgondolkodott, mielőtt tett előre egy lépést és megállt előttem.
Izzadság cseppek folytak végig a hátamon az idegesség miatt.
Miért volt itt? Azért jött, hogy gúnyolódjon rajtam?
Némán bámultuk egymást, aztán végre megmozdult. Rajtam tartva a szemét vette le az öltöny kabátját és letette a mellette levő székre. A szemeim nagyra nyíltak, amikor elkezdte ki gombolni a fehér ingét.
- Mit...csinál-
- Tudod, hogy hogyan szereztem ezeket a sebeket? - kérdezte félbe szakítva engem, felemelte a kezét, hogy a mellkasára mutasson.
El szakítva a tekintetemet a mellkasáról néztem fel rá. A tekintete üres volt, az ajkait egy vonallá préselte.
Ő sebhelyeit mutogatta, én pedig néztem őt. Az egyik heg a jobb kulcscsontjától egészen a bal válláig ért. Mély volt és úgy nézett ki, mint egy perjel. Bizonyára nagyon fájhatott.
Megremegtem a gondolatra és azon tűnődtem, hogy hogyan szerezhette.
Amikor végre megráztam a fejemet a kérdésére, ő bólintott és folytatta az ingje kigombolását.
Yoongi hátat fordított nekem, miközben a szemközti fallal nézett szembe. Egy szempillantás alatt le szedte magáról az inget.
Ajkaim elé emelve a kezemet hallattam egy döbbent sóhajt.
- Nem. - leheltem.
A hátat hegek borították.
Régieknek látszódtak, de egyikük se halványult el, némelyik hosszú és mély volt. Mind meg maradt a gyötrelem nyomaként.
Láttam hátizmait megfeszülni. Yoongi visszafordult felém, én pedig kiengedtem egy jajveszékelés, ezúttal könnyek vakították el a látásomat. A mellkasát és a hasát is hegek borították.
- Hogyan? - kérdeztem krákogva.
- Hat évvel ezelőtt elvitt a Ganpeh. Majdnem egy hónapig tartottak fogságban, éjjel-nappal kínoztak. Információt akartak.
A szívem majd kiugrott a szavaitól, próbáltam nyugodtan lélegezni. A Jeonok? Nem. Ez nem lehet.
Hány embert pusztított el a családom?
- Ugye nem? Úgy értem, ugye nem mondtál nekik semmit? - kérdeztem, tekintetemet végig a sebhelyes mellkasán tartottam.
Amikor meghallottam, hogy gúnyosan kinevet, felnéztem rá.
Úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem.
- Nem, Jungkook. Nem mondtam el nekik semmit. Golyó elé ugranék Taehyungért. Gondolod, hogy elárulnám őt? - fel sóhajtva megrázta a fejét.
Nem gondoltam volna, hogy elárulná őt. Yoongi rideg és kemény volt. Színlelhetetlennek tűnt, hűséges volt. Védelmezte Taehyungot.
Amikor azt mondta, hogy golyó elé ugrana Taehyungért, elhittem neki. Olyan büszkén mondta ki a szavakat.
- Félholtan találtak rám a többiek. Súlyos vérveszteség, idegkárosodás és agyduzzanat miatt három hétig kómában voltam. - félbe hagyva a beszédet vett egy mély levegőt. - Amikor felébredtem, újra meg kellett tanulnom járni. Két nappal később pedig PTSD-t diagnosztizáltak nálam.
Megszakadt a szívem a vallomásán. Erre soha nem számítottam. Bár az arckifejezése megkeményedett, de a fájdalmat láttam a szemeiben. A könnyek csak úgy végig folytak az arcomon.
Yoongi szemei nagyra nyíltak a könnyeim láttán és egy nagyot nyelt.
- Rémálmok, hallucinációk, mély harag, depresszió és önutálat. Állandóvá váltak az életemben. - folytatta, a tekintetét elvezette rólam.
Fájdalmai szó szerint hozzám szóltak. Mert tudtam, hogy milyen érzés.
- Emlékszem, hogy egyszer a halántékomhoz tartottam egy fegyvert és véget akartam vetni az életemnek. - mondta.
Ne.
- De Taehyung kibeszélt belőle. Seokjin. Hobi. Namjoon. Haesook. Mindnyájan ott voltak velem. Törődtek velem. Miattuk vagyok még itt. - mondta.
Amikor az arckifejezése meg enyhült, gyorsan mély lélegzetet vettem.
- Biztosan azon tűnődsz, hogy miért mondom el ezt neked. - fel nevetett, mielőtt megrázta volna a fejét. - Azért mondom el ezt neked, mert szeretném, ha tudnád, hogy teljesen megértelek. Bármit is élsz át, megértem. Megértjük. Senki sem tökéletes ebben a kastélyban. Néhányan fájdalmas múlttal rendelkezünk, míg mások kevésbé fájdalmasakkal. Segíteni akarunk neked.
Yoongi nem a szavak embere volt, de most elállt tőle a lélegzetem.
Talán megértenek, de attól függetlenül az ellenségük fia vagyok.
Talán ha valaki más lennék, talán ha nem Jeon lennék, akkor az nem számított volna. De vajon még mindig ugyanígy érkeznének, ha tudnák, hogy én vagyok Jungho fia?
- Nem tudom, min mentél keresztül, de ha idáig eljutottál, egy igazi harcos vagy. Nem vagy gyenge. - folytatta meglepően halk hangon.
Yoongi lassan felém lépett, pár centire állt tőlem. Olyan közel vol, hogy a lábai szinte megérintették az enyéimet.
Idegesen nyeltem egyet, miközben hátra kellett hajtanom a fejemet hogy felnézzek rá. Yoongi fölém tornyosult, könnyes szemekkel pislogtam rá.
Koromfekete szemei intenzívek és áthatóak voltak, lehetetlen volt róluk bármit is leolvasni, csak úgy csillogtak a naplemente fényében.
A szemei nagyra nyíltak, amikor valami meleget éreztem meg a karomon. Gyorsan le pillantottam kezére, amelyet a kötéseimen pihentetett. Ide-oda dörzsölgette a hüvelykujját, amitől felfordult a gyomrom.
- Ennél sokkal többet érsz. - suttogta.
Szavaira eszembe jutott, amit Taehyung mondott nekem ma reggel, a hangja ismét végig söpört az elmémen.
Többet érsz, mint gondolnád.
Felemelve kezemet takartam el ajkaimat, ahogy kitört belőlem a zokogás.
- Egy igazi harcos vagy, Jungkook. Harcolj tovább. Ne most add fel.
Még egyszer utoljára megsimogatta gyengéden a karomat, mielőtt elhúzta volna a kezét és hátrált volna.
Némán sétált el, miközben én tovább sírtam, a szemeimet továbbra is a bekötözött karjaimon tartottam.
Soha nem gondoltam magamra úgy, mint egy harcosra - gyenge voltam.
Törött.
De harcosnak hívott. Igaza volt, sikerült idáig el jutnom. Évekig tartó kínzásokat szenvedtem el.
Miért most adtam fel?
Le feküdtem az ágyra és a mennyezetre bámultam, miközben a könnyek tovább folytak az arcomon.
Többet érsz, mint gondolnád.
Taehyung hangja újra és újra megszólalt a fejemben. Jimin, Haesook, Taehyung és Yoongi.
Megértettek engem.
Nem kérdőjeleztek meg.
Csak elfogadtak.
Talán mégis számítok. - gondoltam.
Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, midőn még mindig elvesztem a gondolataimban, de egy újabb kopogást hallottam meg az ajtómon.
- Gyere be. - szólaltam fel, miközben újra felültem az ágyamon.
Az ajtó kinyílt és Jimin egy nagy mosollyal az arcán lépett be a szobába. A kezei közt egy nagy csokor rózsaszín virágot tartott.
- Hogy érzed magad? - kérdezte vidáman.
- Jól. - feleltem, miközben a szemeimet a virágokon tartottam.
Olyan szépek voltak.
Rájuk mutatva kíváncsian néztem fel Jiminre.
- Mit csinálsz azokkal?
Mogyoró barna szemei csillogtak és egy újabb mosolyt küldött felém.
- Neked hoztam, te ostoba.
- Nekem? - kérdeztem döbbenten.
- Uhum. Tigrisvirágok. - válaszolta, az éjjeliszekrényemhez sétálva. Kicserélte a virágokat.
- Olyan szépek.
Nem tudtam levenni róluk a szemeimet.
Jimin abbahagyta azt, amit csinált majd felém fordult.
- Taehyung küldte őket. - mondta ki lassan. - Azt mondta, hogy hamarosan jól leszel.
Felegyenesedve a szavaira néztem rá döbbenten, tele voltam kérdésekkel.
Elmosolyodva bólintott.
- Megfoghatom őket? - suttogtam, midőn ki nyújtottam az egyik kezemet.
Odaadta nekem a virágokat. Amint az ujjaim a szárak közé fonódtak, közelebb húztam őket magamhoz es belélegeztem az édes illatot.
Mennyei illata volt.
Édes.
De nem ez volt, amitől a szívem össze szorult.
Még soha senki se küldött nekem virágot.
Senki.
Taehyung virágot vett nekem. Ő volt az első, aki virágot adott nekem.
A legszebb virágokat valaha.
A szívem megdobbant és az arcomra kiült egy apró mosoly.
Apró volt és alig látható, de mégis mosoly volt.
- Gyönyörűek. - suttogtam újra, közel tartva a csokrot a mellkasomhoz.
- Tudom. - súgta vissza Jimin.
Felnéztem rá, ő pedig elmosolyodott és egyenesen a szemeimbe nézett.
- Most az egyszer egyetértek a választásával.
Jimin motyogott valamit az orra alatt, de nem értettem, hogy mit.
Csak a csokorral törődtem, amit a kezeimben tartottam. Újra közelebb húztam őket az arcomhoz és belélegeztem még egyszer az édes illatot.
Szeretve vagy. Számítasz.
Taehyung hangja újra fel csengett a fejemben, ahogy becsuktam a szemeimet.
Amikor először mondta ezeket, teljesen utáltam őket.
Mélyen a szívembe vágtak és bántottak.
Mégis, ebben a pillanatban ugyanezek a szavak immáron békét hoztak nekem.