Taehyung
Seokjinnel egymás mellett sétáltunk az irodám felé.
- Még ma este végre hajtjuk a klubok ellenőrzését? - tette fel a kérdést.
Válaszul morogtam egyet és bólintottam.
Amikor megérkeztünk, Namjoon, Hobi és Yoongi már vártak minket. Felálltak, ahogy megláttak engem és üdvözlésképpen bólintottak. Megvárták míg én leülök aztán ők is helyet foglaltak.
- Byungchan újabb figyelmeztetést küldött nekünk. - jelentettem be. - Egy újabb klubot vett célba és nem érdekli őt, hogy kit öl meg az oda vezető út során. A bordélyházat akarja magának. Legalább egy tucat embert akarok ott látni, akik védik a helyet.
Nem szóltak semmit csak rám összpontosítottak, miközben beszéltem a hangom tekintélyt parancsolóan csengett.
Yoongi bólintott.
- Majd elintézem.
- Az a kibaszott Ganpeh nem hátrál meg. Azt hiszem túlsokáig maradtunk csendben. - tette hozzá Hobi össze szorított fogakkal, szemei remegtek a dühtől.
Hátra dőltem a székemben és a jobb lábamat kereszteztem a bal térdemen. Hobit vakítóan kiegyenlítve, nyugodtan beszéltem. A hangom lassú és halk volt, fenyegetéssel szegélyezve.
- A Jeonok annyit próbálkozhatnak, amennyit csak akarnak. Nem fogják lerombolni a birodalmamat. - kiengedtem egy durva nevetést. - Évek óta próbálkoznak, sikertelenül.
Hobi felsóhajtott és hátra dőlt, kezet arcához emelte megadva magát.
Megráztam a fejem. Vicces egy pöcs volt ő. Egy pillanatra mindnyájan elhallgattunk.
- Mi történik a prostitúciós gyűrűkkel? - kérdeztem Namjoont. Byungchan olyan létesítményeket vezetett, amelyek attól különböztek az enyéimtől, hogy ők szívtelenű közelítették meg az árut.
- Nem fogom hagyni, hogy nőket bántalmazzanak azokban a bordélyházakban. - mondtam. - Azért vannak ott, mert úgy döntöttek, hogy így akarják élni az életüket, de én nem fogok félre állni és nézni, ahogy bántják őket.
- Ezeket semmiképpen sem tudjuk ellenőrizni. - mondta Namjoon. - Még a bordélyházakat se birtokoljuk.
- Úgy nézek mint, akit kurvára érdekel, hogy birtoklom azokat vagy sem? Nem érdekel, hogy oldod meg, de meg kell állítani. Megértetted?
Azonnal meghátrált.
- Rendben. Elintézem.
- Még valami más? - kérdeztem
- Jók vagyunk, Taehyung. -mondta Seokjin. - Ki kell húznunk magunkat ebből a szarból. Ne aggódj, mindenkit szemmel tartok és gondoskodok arról, hogy minden az irányításod alatt legyen. Fedezlek hátulról.
Seokjin nem volt sok szavas ember, de ha csöndben is volt, az nem a gyengeséget jelentette. Tudtam, hogy igazat mond így nagyon is megbíztam benne.
Ha valaki nálam is könyörtelenebb tud lenni, az Seokjin volt. Mindegyik emberem gonosz volt a maguk módján - öten a világ ellen.
- Akkor végeztünk. - mondtam majd hátrább gurulva a székkel álltam fel. Meg igazítva az öltönyömet indultam meg az ajtó felé, mikor is Namjoon hangja megállított.
- Főnök, van valami, amit nem értek. Miért engedted el Jungkookot? Nincs bizonyítékunk arra, hogy nem ő kém.
- Fogd be, Namjoon. - figyelmeztette őt Yoongi, de már késő volt. Megfordultam majd Namjoon felé kapva, martam rá nyakára majd keményen a falnak nyomtam őt.
- Meg mered kérdőjelezni a döntésemet? - ordítottam a képébe, miközben addig szorítottam a nyakát, amíg az arca el nem kezdett kékülni. Szemeim majd nem fennakadtak. Seokjin elhúzott tőle, mielőtt megölhettem volna.
Azonban nem ez volt a szándékom. Most még nem. Figyelmeztetni akartam - egyenlőre.
Hobi segített Namjonnak felállni, a rohadék nehezen lélegzett, zihálása betöltötte a szobát.
- S... s... sajnálom. - mondta, midőn kezét a torkához szorította.
- Jungkook már nem gyanúsított. - sziszegtem és a kezeimet ökölbe szorítottam. Valójában még mindig az volt, de erről a többieknek nem kell tudni.
Nem volt a legjobb módja, hogy kiszedjük belőle az igazságot.
Más módon is meglehetett találni az igazságot, de ezt egyedül kellett felfedeznem.
Feléjük küldtem egy utolsó pillantást majd kilépve az irodából csaptam be magam után az ajtót.
Próbáltam le nyugodni. Namjoon felcseszett, de nem az ő kérdése volt a haragom egyetlen forrása.
Próbáltam minden gondolatomat elterelni Jungkookról. De aztán jött ez és ki mondta a nevét.
A picsába.
Megint elvesztettem az eszem.
Kibaszottul nem késztethet senki se arra, hogy elveszítsem az eszem.
Mi volt benne olyan különleges?
Amikor előző este elengedtem őt, nem tudtam megállni, hogy ne gondoljak rá. Fekete fényes haja. Könnyektől csillogó boci szemei, midőn ártatlanságát sikoltozta.
Ó, de mennyire hinni akartam neki.
Az elmém vissza tekert a hálószobájában történt jelenethez. Megdöbbent a jellemváltozásomon.
A fenébe is, én is megdöbbentem.
A sebezhetősége csak úgy magához hívott és meglepő módon vágytam arra, hogy megvédjem őt. Amikor megláttam, hogy fájdalmai vannak, a mellkasom megfájdult.
A gondolataim közt elmerülve sétáltam el a konyha mellett, mikor is Haesook hangja vissza rángatott a jelenbe, egyből megálltam.
- Remélem Taehyung mindnyájukat megbünteti. Mindannyian megérdemlik, hogy meghaljanak.
A szemöldökeim zavartan összeszaladtak és közelebb léptem, közvetlenül a konyha bejárata előtt álltam. Jungkook is bent volt és éppen Haesook mellett ült a bárnál.
Még egy lépést akartam előre lépni, mikor Jungkook gyorsan leugrott a székről.
Apró teste hevesen megrázkódott, arca vörös és puffadt volta sírástól.
Megfordult és megpróbált ki futni a konyhából, de én pont útban voltam. Mellkasomnak ütközött, majd hátra hőkölve megbotlott. Gyorsan utána kapva vissza húztam őt a lábaira.
Levegőért kapkodott.
A karjaim közt remegett és, ahogy felemelte fejét a tekintetünk összetalálkozott. Lélegzete elakadt a meglepettségtől. Mozdulatlanul állt karjaim közt, midőn lélegzetét továbbra is visszatartotta.
Ahogy a szemeimbe bámult tudtam, hogy lefagyott. Megszorítva karját kezdett el ijedten zihálni.
- Én... - vett egy mély lélegzetet, de ezután egyből köhögni kezdett. Kezeit fel vezette a nyakára majd elkezdte azt szorongatni. - Én... Nem kapok... Levegőt...
Pánikrohama volt. Nagy nehezen ki küszködte magát a karjaimból.
Elengedtem. Ki kerülve engem rohant ki véglegesen a konyhából.
Fel nézve láttam, hogy Haesook és Jimin aggódó pillantásokat vetettek rám. Nem érdekelt a magyarázatuk. Megfordultam és a rémült cicám után kezdtem el futni. Látva, hogy a kertbe vezető hátsó ajtón ki rohan, lelassítottam és immáron sétálva követtem őt.
A ragyogó napfény miatt hunyorognom kellett. Jungook az egyik nagyobb fa alatt gubbasztott.
Adtam neki néhány percet egyedül majd elindultam felé. Térdeit a mellkasához ölelte és a kezeit köréjük fonta, midőn fejét a térdein pihentette.
Amikor közelebb értem hozzá, a teste megfeszült. Sóhajtva megforgattam a szemeimet majd leültem mellé a földre.
Nem tudtam, hogy miért követtem őt. A pokolba se tudtam, hogy miért ültem le mellé. Pár furcsa okból fáj a szívem a fájdalmától. Vigaszt akartam nyújtani.
Fáradtan megdörzsöltem az arcomat.
Ez a fiú.
Össze szorítottam a szemeimet majd megdörzsöltem az orrnyergemet is. A fejemmel szórakozik.
Hallottam, hogy még zokog majd végül elcsöndesedett.
- Miért követtél engem? - kérdezte, hangja karcos volt.
- Sírsz.
A hangom durva volt, ezért megköszörültem a torkomat és próbáltam lágyítani a hangomon.
- Miért sírsz?
Próbáltam szelíden hangzani, de ehelyett követelőzőnek hangzottam.
Így tovább Taehyung.
Nagyszerű módja annak, hogy ki szedjem belőle a dolgokat.
- Ez válasz volt. - mondta alig hallható hangon.
Biztos voltam benne, hogy nem akarta, hogy meghaljam, de aztán mégis sikerült. Kissé megborzongtam a tónusán majd vettem egy mély levegőt, nem akartam durván hangzani.
Nem ez volt a legalkalmasabb idő, hogy megijesszem.
- Nos, ez az egyetlen válasz, amit kaphatsz. - mondtam és felé fordultam.
Nem volt más válaszom.
Jungkook kissé felemelte a fejét és az állát a karjára tette, egyenesen a szemeimbe nézve.
- Haesook mesélt nekem az anyádról.
Megdöbbentem. Jungkook ezt észre vette és idegesen az ajkába harapott.
- Sajnálom. - motyogta és a szemei megint könnybe lábadtak.
Nagyot nyelve megvontam a vállaimat.
- Miért kérsz bocsánatot? Ez nem a te hibád.
- Tudom, de sajnálom a veszteségedet.
Egy könnycsepp szökött ki a szeme sarkából.
Követtem azt az egyetlen cseppet, ahogy végig siklott a rózsás arcán.
Éreztem, hogy a szívem megszakad.
Sajnált engem.
Sírt a veszteségemért.
Zavartan bámultam rá.
Ki ez a fiú? És miért teszi ezt velem?
- Jól van. - feleltem, midőn hangom megremegett.
Nem tudtam mit mondani, mert nem is tudtam mit kéne. Jungkook kedves volt hozzám, ami nagy meglepetés volt. Soha nem számítottam rá. Mindig úgy tűnt, hogy fél tőlem most meg a részvétét fejezi ki anyám halála miatt.
Lehunyta a szemét és hangosan felsóhajtott, mintha egy nagy terhet vettek volna le a válláról. Észrevettem, hogy remeg és jobban összébb húzza magát.
Gondolkodás nélkül levettem magamról az öltönykabátot majd közelebb hajolva Jungkookhoz, tettem rá óvatosan a ruha darabot a vállaira. Meglepetten nézett rám.
- Ma egy kicsit hideg van. - mondtam majd elfordultam tőle.
Miért magyarázom ki magam?
A testem merev volt. Felállva leporoltam a füvet a ruhámról. Felé fordulva le néztem rá, bosszantott a reakcióm.
Fókuszálj Taehyung.
Összpontosíts a feladatodra.
Ne ess bele ezekbe a gyönyörű szemekbe és ebbe a tiszta lélekbe.
Kezemet ökölbe szorítottam, egy utolsó pillantást vetve felé sarkon fordultam és vissza mentem a házba.