Szívritmus csapda - Chanbaek

17 - Kő-papír-olló

Ajánlott zene: Jongdae - Best Luck

Későre járt. Az ég bársonyosan kék volt, szinte körbeölelt az éjszaka, a szél kellemesen hűvös volt. Felhők gyülekeztek, tudtam, hogy hamarosan esni fog, a levegő megtelt a jellegzetes zápor-illattal. Már nem gondoltam arra, mit tehetnék. Csak álltam a csendes, kései órában, hallgattam a lombok neszezését, a madarak surranását és hosszú idő óta most először éreztem úgy, hogy boldog vagyok. Nem tudtam aludni. Chanyeol zavaros érzései és halk kijelentése a fejemben lévő szédülés-érzetet tetőzték, nem voltak lelkes harmóniában a gondolataim, ahogyan a cselekedeteim sem. Ha nem jöttem volna ki bámulni a nyálasan romantikus csillagokat, valószínűleg a csillapíthatatlan vágyam felülkerekedett volna rajtam. Eleredt az eső. Apró ezüstszilánkok potyogtak a sötét égből, megültek a kopott köveken, játékosan megcsúsztak a levelek zöldjén,  közben kristálytükreikben hidegen tükröződtek vissza a csillagok fényei. Már nem éreztem rémisztően távolinak Chanyeol érzéseit. De beláttam, hogy badarság volt szinte mindenben a jeleket keresni. Talán nem kellett volna jelentést aggatni minden kis apróságra. A cseppek ott nyüzsögtek mindenhol körülöttem, én pedig csak hallgattam a mámorító dallamot, a csöndben szinte visszhangot verő kis koppanásokat, majd rövid idő múltán megpróbáltam együtt dúdolni velük. Lehengerlő érzés, hogy egy ilyen hétköznapi dolog ennyire gyönyörű lehet. Vicces, hogy mindenről Chanyeol jutott eszembe, viszont már egyáltalán nem bántam. Amikor feltűnt a múltamból, visszafejlődtem azzá, aki akkor voltam, amikor ismertem. Azonban ez megváltozott, akár egy piramis. A legkisebb múltbeli részem volt a legelején, aztán ahogy egyre több szükségletet és törődést igényeltem, a piramis is úgy lett egyre nagyobb. Ma már ott tartottam, hogy szerintem az enyém volt minden idők legnagyobb piramisa. Végighasította az eget a villám cikcakkja, még a teraszt is fénylett leheletvéknyan. A cikázó villám sok mindent megvilágított, ami a legragyogóbb napsütésben is rejtve maradt. Szörnyen féltem mindig is a villámlástól, ezért most mindennél jobban vágytam Chanyeol ölelő karjaira. Lassan szeltem lépteimet a szoba felé, azonban amikor odaértem, megtorpantam a küszöbön. Ébren volt. És nem elég, hogy ébren volt, de még közelített is felém. Úgy éreztem, valami kiterebélyesedett, szétáradt bennem, melegen, lágyan és parttalanul, ez a valami számtalan kézzel húzott le magához. Hirtelen elviselhetetlennek éreztem, hogy így álljunk itt egymás mellett, talpunk keskeny síkján egyensúlyozva, nevetségesen felegyenesedve, ahelyett, hogy mindent feledve leroskadnánk, és engednénk végre bőrünk zokogó kívánságának, annak, ami régmúlt évek mélyéből szólított minket, onnan, ahol még nem volt semmi, sem gondolat, sem kérdés, sem kín, sem kétely - csak a boldogság létezett. Néztem a velem szemben lévő, mindegyre vonzóbbnak tetsző férfit, annak cirógató, dédelgető, leruhátlanító tekintete láttán valamennyi pórusom, hajlatom zegzuga, sejtje felparázslott. Ezen újszerű érzékletnek ősereje, hevessége mélységesen meglepett - soha nem volt még ilyen erős. Idáig kételkedtem a szenvedés-ábrázolások valószerűségében, amik azt állították, hogy nem fikció az ilyenféle taglózó hatású, teljességgel leküzdhetetlen, emésztő-gyönyörködtető, halálos vonzalom. Ahogy a villám végeláthatatlanul villant, Chanyeol úgy került hozzám egyre közelebb, ez a mérgező közelség pedig felgyorsította a szívverésemet. Magához láncolt; a védelmező karjaival, és a lelkével is.

- Még mindig félsz a villámlástól?

- Emlékszel rá? - kérdeztem mosolyogva, kicsattanó örömmel, hogy egy ilyen apró kis múltbéli emléket felelevenített.

- Mindig elmondtad a többieknek, hogy ne nevessenek ki, ha éppen nagyon féltél. Mindig hozzátetted, hogy néha több napra is egyedül hagytak a szüleid és az öreg ahjumma, aki vigyázott rád, állandóan átaludta a viharokat - a szorítása egyre erősebb lett, ahogy a mennydörgés hangosabb lett.