Szívritmus csapda - Chanbaek

10 - Arra gondoltam, hogy próbáljuk meg

Ajánlott zene: Hong Dae Kwang - I feel you

- Miért ordítasz?

- Mert te is ordítasz! De miért kiabálunk? - ugyanolyan idegesítő hangon kérdezte, mint pár másodperccel ezelőtt.

- Az őrületbe kergetsz, Jongdae!

- Hyung, biztos szép álmod volt. Félreérthető hangokat adtál ki - halkan kuncogott, utána pedig az égető tekintetemből következtetve egy lépést tett hátra, majd védekezően felemelte a kezeit.

Idegesen beletúrtam a hajamba, nem szerettem, ha Jongdae direkt provokált. És mindig ezt csinálta...

- Egyébként mit keresel itt? - az éjjeli szekrényen maradt ásványvízért nyúltam, ő pedig leült az ágy szélére.

- Hívtalak, de nem vetted fel a telefont. Azt hittem baj van, ezért idejöttem. Inkább köszönd meg, seggfej.

- Csak pár órára aludtam el. Ne aggódj értem, jól vagyok - gyengéden megsimítottam a hátát, és bár hiába kértem utána, hogy menjen el, tudtam, hogy azért is itt marad, hogy idegesíthessen.

Nem csinált semmit, bizonytalanul kémlelte a szobám krémszínű falait, miközben huzamos másodpercek elteltével a telefonjára pillantott. Ezt ismételgette óráknak tűnő percekig, én pedig feldúltan néztem őt mindvégig, miközben felálltam az ágyról és közelebb mentem hozzá, de ez a tény nem érdekelte.

Kizökkentem a valóságból, és az álmom köré fodrozódtak a gondolataim. Semmi egyéb nem jutott eszembe, csupán egy kérdés: Miért? Miért pont ő? Miért nem inkább Jongin? Pár évvel ezelőtt egy ahjussi azt mondta nekem, hogy hunyjam le a szemeimet, és látni fogom, amire igazán szükségem van. Akkor ostobaságnak gondoltam, egy nevetséges közhelynek. De ez annyira valóságszerű volt. Szinte most is érzem, hogy mennyire felhevül a testem Chanyeol minden érintésétől, és csókjaitól a bőrömön. Úgy tudnám kifejezni ezt az érzést a legegyszerűbben, hogy olyan, mintha kifacsarták volna az elcseszett szívemet. A lelkem és az eszem nincs összhangban, nem ugyanazt akarják. Mégis... borzasztó volt felkelni és rádöbbeni, hogy mindez nem történt meg. Nagyon régen éreztem már ilyen mérhetetlen fájdalmat és nem hittem volna, hogy újra Chanyeol miatt fogom ezt érezni.

Zavaros, olykor lassított léptek halk zaját hallottuk, majd mindketten a hang irányába fordultunk. Jongdae arcát nem láttam, azonban el tudtam képzelni, hogy milyen reakciót válthatott ki belőle az elé táruló látvány. És hogy belőlem milyet váltott ki... Azt. A. Kibaszott. Eget.

- Te meg mit keresel itt? - nyűgösen kérdeztem, legalábbis próbáltam ezt a látszatot elérni.

A lábaim remegtek, nem tudtam Chanyeol aranyló tekintetébe belenézni, hullámzó-szorongás vette át felettem az irányítást.

- Te mondtad, hogy jöjjek át! Még reggel - válaszolta zavartan, majd mintha már ez a mindennapjaihoz tartozott volna, kényelembe helyezte magát a szobám egyszemélyes kanapéjában.

Bizarr és furcsa érzés kerített hatalmába, amik akaratosan tolakodtak be a gondolataim közé. Mintha az álmomban is ugyanez a jelenet ismétlődött volna meg, azonban ezt még saját magamnak sem akartam beismerni.

- Én lépek - végül Jongdae szakította meg a bizonytalan ideig tartó csendet, majd egy utolsó kaján pillantással rám nézett, végül villámgyorsan kilépett az ajtómon.

Persze, ez a rohadék is a legjobbkor hagy magamra.

- Akkor... én is megyek - határozatlanul kezdte Chanyeol, a hangja most még mélyebbnek hatott a dünnyögésétől.