Úgy csúszott ki a kezeim közül az irányítás, ahogy a homokszemek szoktak az ujjak közül. Tekintete megvetést sugárzott burkolt undorral, azonban remegő, résnyire nyitott ajkai és valami titokzatos jellemző az arcmimikáján, amire nem akart, hogy rájöjjek másról árulkodott. Teljesen a falhoz préselte magát, az ujjait kínzóan tördelte, miközben rettegéstől átitatott pislákoló sötétbarna szemei mindenfelé néztek, csak rám nem. Meguntam ezt a felállást, ezért egy leheletnyivel közelebb léptem hozzá, és már-már idegesítően szuggeráltam, hogy végre rám figyeljen.
- Meg fogsz szólalni, vagy némasági fogadalmat tettél? - kérdeztem tőle frusztráltan, de megenyhültem, amikor rémült tekintetét pásztáztam.
- Akkor... én most bejövök neked? - rémület tolult a torkába, amitől egy pillanatra elfelejtett levegőt venni.
- Te idióta, még akkor sem kellenél, ha csak ketten lennénk a Földön! A legjobb barátom vagy, ez nem befolyásolhat semmit, igaz? - bizakodóan kezdtem neki, aztán csalódtam, amikor lemondóan sóhajtott.
- Ezt még fel kell dolgoznom. Eddig miért nem mondtad el? - kérdezte hevesen, mégis szomorú tekintettel.
- Én... nem akartam, hogy előítéletes legyél. Nem akarom, hogy cirkuszi bohóc legyek és hogy a nemi identitásomra alapozzanak. A világ elítélne emiatt, ahogyan most te is.
- Nem! Szó sincs róla, csak... ezt a helyzetet még szoknom kell.
- Akkor magadra hagylak a gondolataiddal - mondtam letörve, majd villámgyorsan lejöttem a lépcsőkről, egy konok, zsigeri érzéssel; ami egyre csak azt kántálta, hogy most elveszítettem a legjobb barátomat.
A nap további részében én is beálltam pincérnek, hogy megdönthessem a rekordom tányérelejtések terén - de legalább volt, ami lefoglaljon. Jongdae feltűnően tartotta tőlem a tisztes távolságot és rövid időn belül megtalálta a közös hangot Kyungsooval. Egy felkavaró érzés miatt néha-néha elkaptam pár beszélgetés-fuvallatot, és ilyenkor mentálisan sínylődve konstatáltam magamban, hogy máris talált egy embert, aki betöltheti a tátongó mély lyukat, amit csak egy igaz barát képes. Reménykedtem benne, hogy az irántam érzett undor helye lassan elveszlik és hogy majd megint baromkodhatunk együtt. Igazság szerint megbántam, hogy elmondtam neki a féltve őrzött titkomat, aminek eddig csak ő tudta áttörni a falait, de Jongdae aljas módon lerombolta azt, ahogy a szívemet is. Valamivel jobb reakcióra számítottam, de mégis mit képzeltem? Hogy az eddig Barney Stinsonnak képzelt barátját hirtelenjében elfogadja majd melegnek? Ugyan, még a felvetés is abszurd.
- Mit csinálsz? El fogod ejteni! - egy éles, megrettent hang zökkentett ki melankólia-dús állapotomból, de ezzel együtt megmentett két tálca gőzölgő ételt a zuhanás veszélyétől, ahogyan engem is Junmyeon haragjától.
- Nos... kösz - mondtam, miközben próbáltam elkerülni a tekintetét.
- Mi van veled? Rosszul érzed magad?
- Miért aggódsz ilyen hirtelen? - végül ránéztem Chanyeolra, haragtól csillogó szemekkel.
- Mindig aggódtam érted, amíg Amerikában voltál.
- Hazug idióta... - szinte csak magam elé suttogtam az elfojtott keserű szavakat.
Ezek után kedvtelenül dolgoztam, az egyetlen pozitív kedélyem okát Jongin jelentette, akire olykor lopva, ármánykodóan rápillantottam, ő pedig amikor észrevette egy csábos mosollyal válaszolt. Nem szerettem ezt az interakciót, a szavak nélküli kommunikációt, de ebben a helyzetben borzasztóan élveztem. Most, ebben a pillanatban határozottan Jongin tartotta bennem az egyre elgyengülő lelket. Időközben megérkezett a főnök, aki kérdő pillantásokkal rám meresztette a tekintetét, azonban megenyhült, amikor észrevette a könnyektől csillogó szemeimet. Minden bizonnyal Chanyeol lett volna a téma, de az akkor velősen. Junmyeonnak sosem feleltek meg a tőmondatok, ha valamire kíváncsi volt, akkor az akaratom ellenére is kiszedte belőlem. Végül végre színpadra küldött, hogy élvezhessem az alacsony létszámú közönséget. Ma meglehetősen kevesen fordultak meg az étteremben, de még így is optimális volt a nézőközönség, hogy kiereszthessem a hangomat és hogy ettől az érzéstől szárnyakat kapjak. Komolyan, minden porcikámmal imádtam énekelni, egyszerűen képtelen voltam elképzelni magam egy igazgatónak, aki a cég falain belül mindent csinál, kivéve amit szeretne. Az annyira nem én lennék... Inkább vállalom, hogy néhanapján egy ügyetlen pincérnek kell lennem, de megőrzöm a magamba vetett hitemet, és az önállóságomat. A színpadon megint az elvetemült nők mindenre elszánt tekintetében égtem. Némelyik beharapott ajkakkal figyelt, vagy csak elakadó lélegzettel bámultak, és szerintem ilyenkor jogosan feltételeztem, hogy egy lelki orgazmusban részesítem őket napról napra. Amikor meguntam a perzselő tekintetek kereszttüzében énekelni, teljes mértékben átadtam magam a zenének, és lehunyt szemekkel kezdtem el dúdolni egy fülbemászó dallamot, amihez később dalszöveg is társult. A hölgyek természetesen nagy kaliberű ovációval támogattak, a dalok végén mindig vastapsokat kaptam és hitetlenkedő szavakat a hangomra, ami jócskán megnövelte a bizalmamat, ezáltal a rosszkedvem is elillant. Az utolsó dal után Junmyeon minden dolgozót az öltözőbe küldött, ahol bejelentette, hogy ma este mindenkit meghív a házába, mert valami fontosat szeretne bejelenteni. Mindenki kicsattanó örömmel fogadta az ajánlatot, de én nem voltam elragadtatva. Köztudott, hogy Junmyeon rendezi a legjobb házibulikat a városban, de olyankor mindig Jongdae társaságát élveztem, most pedig fennállt a valószínű veszélye annak, hogy egyedül leszek. Láttam a főnökön, hogy kérdésekkel van tele a feje, amire minél előbb választ szeretne kapni. Egy keserédes mosollyal bólintottam, majd elindultam Chanyeolt megkeresni, aki éppen háttal állt nekem.
YOU ARE READING
Szívritmus csapda - Chanbaek
Fanfiction❝ - Hyung... milyen ember Chanyeol? - Egy olyan ember, akivel bármikor szívesen elengedném a lányom randizni, azonban szemmel tartanám. Őrületesen nagy szíve van és maximalista, amióta az apádnak dolgozik. Számára minden feladat egy újabb megpróbált...
