Zűrös szerelem II.- Minden elveszett / BEFEJEZETT /

33.FEJEZET

Az volt a tervem,hogy egyedül maradok a kavargó gondolataimmal,de ez a tervem egyből füstbe ment,ahogy szembe találtam magam Mia-val. Erősen tartotta a karomat,bár eszem ágában sem volt kirántani a kezei közül,akármennyire is fájt. Csak be akartam szállni a kocsiba és hazarepülni, amilyen gyorsan csak tudok, már ha a közel öt órás út gyorsnak számít. Nem akartam kínos beszélgetéseket, nem akartam magyarázkodni,de látva Mia dühtől remegő arcát,hirtelen átgondoltam a terveimet. Már régen eldöntöttem,hogy ha megtaláljuk Jace-t akkor magam mögött hagyok mindent és mindenkit, ezen Mia sem tud változtatni. Ők is tudtak a terveimről és nem igazán tiltakoztak ellene a gépen sem. Most viszont Mia, talán még akaratán kívül is a segítségemre lehet.

-Mit akarsz?-kérdeztem kis éllel a hangomban.

- Mi a fene történt veled?- rángatta meg a karomat.- Mi történt a szüleiddel a kocsiban idefele jövet?

-Ahhoz neked semmi közöd!- rántottam ki a karomat a kezei közül, a válla felett megpillantottam a többieket. Egymás mellett álltak a lépcső tetején és engem fürkésztek. Fekete egyenruhájukban úgy néztek ki,mint egy halálosztó brigád. Egyedül Vanda kölcsön kapott piros keretes szemüvege volt az egyetlen színforrás a fekete összképben- Egyikőtöknek sincs hozzá köze, főleg neked nem.-böktem Keith felé,aki karba fonta maga előtt a kezeit és kifejezéstelen arccal bámult engem.

- De,igenis van.-tette keresztbe a karját maga előtt Mia.- Egy csapat vagyunk,ha nem rémlene. Már a családunk tagja vagy.

- Ez nem igaz!-üvöltöttem minden türelmemet elveszítve.- Sose voltam a családotok tagja! És most már nem is akarok soha többé!

Mia megrökönyödve lépett hátra egyet és eltátott szájjal nézett rám. Kis könny cseppek folytak végig rángatózó arcán. Más helyzetben megsajnáltam volna, de most nem éreztem mást csak mindent felemésztő dühöt,ami teljesen átvette felettem az irányítást. A többiekre néztem,akik ugyan olyan arccal bámultak rám,mint Mia. Azt olvastam ki a mimikájukból,hogy nem hisznek a fülüknek,vagy azt latolgatják,mennyire gondolom komolyan a szavaimat. Hát most megtudják mennyire gondolom komolyan.

- Semmit sem kaptam tőletek!- mutogattam feléjük remegő ujjal.- Csak fájdalmat! Olyan ember lett belőlem miattatok,amitől a szüleimnek hányingere támad,ha csak rám néznek. Jah, és nem mellesleg nem rég tagadott ki a saját anyám.- szántottam a hajamba.

-Hogy mit csinált?-kérdezte hitetlenkedve Vanda,mint aki fel sem fogta,hogy éppen őket szidom,ami még jobban felidegesített.

-Jól hallottad!- bólogattam feléjük.- Egyikőtök sem ment át annyi szarságon,mint amiken én átmentem az elmúlt egy évben, miattatok. És köszönöm nem kérek többet belőle.-néztem rajtuk végig szikrázó szemekkel.

- Ne beszélj már így!- suttogta Mia hátra nézve a válla felett a többiektől várva segítséget.

-Mi lesz az esküvőmmel?-lépkedett le a lépcsőn Vanda,bizonyára témát akart váltani,amit én viszont nagyon nem akartam, ha már belekezdtem végig fogom vinni, ez ellen már semmit sem tehettek.

-Arra csak el kéne jönnöd.-bólogatott Tiffany az öccse mellől szemlélve az eseményeket.

- Chöö! - ráztam meg a fejemet és haraptam az ajkamba.- Nem hiszem el,hogy az egészből nektek csak az esik le,hogy nem leszek ott az esküvődön. Elképesztőek vagytok! Elég vastag bőr van a képeteken azt azért meg kell valljam!- mondtam gúnyos hangnemet megütve.- De megnyugtatlak Vanda, azért ajándékot még küldeni fogok.- fintorogtam egyet a lányra nézve.

- Ki vagy te?-lépett Mia mellé Vanda.

- Az akivé ti tettetek engem.- böktem az előttem álló megszeppent lányokra.- Ti akartátok,hogy a családotok tagja legyek, hát tessék megkaptatok.- mutattam magamon végig.- Vagy talán nem tetszik,amit láttok?