Search me [Jimin; +18]

23. rész

Egy hét már eltelt az eset óta, már lassan a második is, hiszen ma már péntek van. Iszonyú nehéz feldolgozni az eseményeket, de próbálom nem mutatni, hogy mennyire ki vagyok készülve. Azon kívül, hogy minden este álomba sírom magam, egész jól is ment eddig. Ugyanis ma pszichologushoz kell mennem. Előírták, így péntekenként szépen át kell mennem a város másik felébe, hogy beszélgessünk arról, amit már nem változtathatunk meg és felhánytorgassuk a fájdalmas közelmúltat.
Kilépve a lakás ajtón bezárom azt magam után, hiszen most sem Jungkook nem volt itthon, sem Hoseok nem tanyázott nálam, úgyhogy fő a biztonság. Ahogy megfordulok, hogy végre elinduljak, egy fehér Honda áll meg előttem. Ismerem ezt az autót és a tulajdonosát is, aminek jelenleg nem igazán örülök. Az ablak lehúzódik és Jimin néz rám a kormány mögül, kissé az anyósülésre hajolva, hogy jól lásson. Mióta itthon vagyok folyamatosan próbálkozik, de nem igazán hat meg. Annak ellenére sem, hogy egyik felem vágyik arra, hogy megint együtt legyünk és minden jó legyen, a másik felem - és minden bizonnyal az erősebbik felem - iszonyatosat csalódott benne és rohadt ideges. Talán túl nagy a büszkeségem? Megeshet...
Nem foglalkozva vele, mintha észre sem vettem volna indulok el a buszmegálló felé, ám úgy tűnik nem veszi a lapot, mert kocsival szépen halad mellettem még mindig engem nézve.
- Mit szeretnél? - kérdezem flegmán rá sem nézve.
- Rajtad kívül? - válaszul csupán szem forgatást kapott - Hagy vigyelek el...
- Miért tennél te olyat? Nem vagyok senkid, hogy ezt tedd... - vágtam hozzá a szavakat, de hajthatatlannak bizonyult.
- Hagy vigyelek el - próbál győzködni ám én ennel azért erősebb vagyok.
- Nem
- Légyszives - tényleg nem fog ezzel hagyni úgyérzem, de már a buszmegállóban állok remélve, hogy hamarosan megérkezik a megmentő buszom. Nem válaszolok neki, egyszerűen csak ignorálom mire nagyot sóhajt.
- Ha elvihetlek most és engeded, hogy elmagyarázzak mindent, akkor többet nem fogsz látni és ha ezt szeretnéd, akkor többet nem is kereslek - hangja kissé szomorkás volt én pedig kissé elgondolkodtam. Ezt szeretném?  Már miért akarnék mást?  Mindennél jobb lenne, ha végre békén hagyna és nem bolygatná rothadó lelki világom. Ennyi jár neki, hogy elmagyarázhassa, majd végre békén hagyjon nemigaz?
Felé fordulok és bólintok egyet, majd kinyitva az anyósülés ajtaját beszállok mellé. Nem csinál semmit. Nem szólal meg, nem indul el, csak néz.
Most mit... - nézek rá és most először nézek a szemébe, így elakadok egy pillanatra és csak bambulok az ismerős íriszekbe. Egyetlen pillanat alatt képes voltam elveszni bennük és szinte ordítottam belülről, hogy szeretem őt. De nem megyek vissza hozzá. Az nem Jeon Johee lenne...
Nagyot nyelve pillantok el és rázom meg a fejem.
- Mehetünk - köszörülöm meg a torkom, miközben azon agyalok ez mégis mi a franc volt...

💎Jimin 💎

Hogy boldog vagyok e? Hát hogynemár! Ez az első, hogy hozzám szólt ez alatt a két hét alatt. Jó... Hosszabb ideje nem beszéltünk aminek ugye megvan az oka, de mióta a kórházból hazaért én töretlenül próbálom szóra bírni vagy meggyőzni, hogy legalább hallgasson meg. Eddig szimplán ignorált vagy szinte menekült előlem és pont most, mikor már kezdtem feladni, hogy bármi lesz és úgy futottam neki, hogy utolsó próba, most sikerült.
A szomorú az egészben az, hogy mostmár rajta áll, hogy ezután egyáltalán látom e még. Azt pedig nem tehetem meg vele, hogy ígéretem ellenére is a nyakára járok. Börtönben mégsem akarok kikötni.
Ahogy beszállt, továbbra sem vettem le róla a szemem. Egyszerűen képtelen voltam. Annyira gyönyörű még így kissé puffadt arccal és karikás szemmel is. Látszik rajta, hogy nem sokat alszik, de még így is olyan kisugárzása van, hogy a legtöbb nő elbújhat mellette. Csak figyeltem és csodáltam, mígnem ő is rám nézett. Láttam, hogy mondott valamint, de semmit nem fogtam fel belőle. Elvesztem... Elvesztem a szemeiben és legszívesebben magamhoz rántottam volna és minden érzésemet beleadva csókoltam volna, ám amint megtehettem volna, pirulva kapta el tekintetét és fordult el tőlem, ezzel felébresztve a kábulatból.
- Mehetünk - köszörüli meg a torkát, mire észbe kapok és útnak indulunk. Egy ideig csendben utazunk, majd nagyot sóhajtva fordul felém.
- Hallgatlak. Annyira akartad, most itt a lehetőség, hogy megmagyarázz mindent.
- Elmagyarázom, de nem vezetés közben - csóválom a fejem - megvárlak és amikor végeztél elviszlek egy helyre - pillantottam rá, ám látva, hogy nem tetszik neki az ötletem és már tiltakozna, szavába vágtam - Ezt az egy órácskát maximum kibírod. Utána úgysem látsz többet - komorodtam el a végére és az utolsó mondatot már szinte suttogtam.