Love Myself / Befejezett /

Hatodik

Úristen... Mégis mit művelek ? Amint észhez tértem azonnal eleresztettem JeongGuk karját és kezemet magamhoz szorítva próbáltam visszafogni a remegésemet. Annyira rettegtem sötétben lenni, hogy nem tudtam visszafogni magamat a fiú előtt, aki ezek után garantáltan őrültnek gondolt. Vagy csak egy nagyon fura lánynak, aki nem csak ronda volt, de még a sötétben is félt. Aki nem tudta az okát, az mind így vélekedett rólam. Biztos voltam benne, hogy ez alól JeongGuk sem volt kivétel. Ráadásul miattam még bent is ragadtunk az épületben ami miatt még mérges is lehetett. Kicsit örültem, hogy nem láttam az arcát, mert telefonjának fényével egy pillanatra megvakított, így muszáj volt lehunynom a szememet. Legalább egy kis ideig a rémület sem látszódott az arcomon.

"- Mekkora megkönnyebbülés. Végre nem kell az arcát bámulnom...

- Remélem örökre ott marad..."

Szememet összeszorítva tapasztottam füleimre a kezemet és ráztam meg a fejemet reménykedve abban, hogy a hangok eltűnnek onnan. Miért kell még ennyi év után is erre emlékeznem ? Miért nem tudnak végre békén hagyni ? 

- Minden rendben ? - érintette meg JeongGuk finoman a vállamat, mire hirtelen felnyitottam szemeimet, így megpillantottam együtt érző tekintetét, amivel arcomat fürkészte. Elég nagy hazugság lett volna a részemről, hogyha rávágom kapásból az ellenkezőjét, mint amit éreztem, így csak némán bámultam vissza rá. Értette a célzást, miszerint nem volt kedvem róla beszélni, így eleresztett és a könyvtár elejébe mutatott. - Megnézem, hogy biztosan ránk zárták e az ajtókat, te addig maradj itt - mondta, de mielőtt elment volna, kivette zsebemből a telefonomat és bekapcsolta rajta a lámpát, hogy ne maradjak a sötétben. Nagyot nyelve néztem utána, miközben hevesen dobogó szívemet próbáltam lenyugtatni, ami már nem a félelemtől sokkal inkább a fiú tettétől vert olyan hevesen. Miért viselkedik egy ilyen emberrel ennyire kedvesen és olyan bunkón a szép YoonAhval ? Csak szórakozik velem ? Egy reszketeg sóhajt kiengedve magamból ültem le a földre és dőltem neki a könyvespolcnak, majd vettem kezembe egy épp mellettem heverő verseskötetet. Soha nem olvastam olyan sok verset, de ha igen, akkor általában mindegyik tetszett, mert egy gyakran nyolc soros szövegnek megannyi mély tartalma volt, amin az ember percekig csak gondolkozni tudott, közben azon elmélkedve, hogy mennyi minden volt az ő életére is igaz.

Elmélyülten olvastam a sorokat, megfeledkezve arról, hogy sötétben ültem egy könyvtárban ki tudja hány órára bezárva egy olyan fiúval, akit bár kedveltem ő maga csak kedvességből volt a közelemben, hisz más oka nem is igazán lehetett volna.

Legközelebb akkor emeltem fel a fejemet, mikor éreztem, hogy nyakam elgémberedett, kezemmel kicsit megmasszíroztam és csak ekkor vettem észre, hogy JeongGuk már visszatért és mellettem ült a földön, szemeit lehunyva, kezét összekulcsolva ölében és halkan szuszogott. Vajon mikor jött vissza ? És miért nem szólt ? Ahogy így figyeltem alvó arcát, halványan elmosolyodtam, ugyanis nagyon aranyosnak találtam, ahogy szája résnyire kinyílt, így látszódtak nyuszifogai. Olyan tökéletesnek nézett ki az arca ilyen közelségből, hogy az ember összetéveszthette volna akár egy festménnyel is. Térdemet felhúzva magam elé karoltam át lábamat és hajtottam fejemet rá, miközben a fiút bámultam. Olyan hihetetlen volt, hogy éppen pont vele ragadtam bent a könyvtárban. Már csak az elképzelhetetlen volt, hogy egyáltalán szóba állt velem. Pont velem.

Mikor szemeit kinyitotta már időm se volt elfordulni, így gyorsan lehunytam a szememet, de halk nevetéséből rá kellett jönnöm, hogy már elkéstem vele, így zavartan kiegyenesedtem és lesöpörtem a nem létező port a nadrágomról.

- Teljesen meg tudom érteni, hogy elvarázsol az arcom, általában minden embert - mondta és bár kedvesen mosolygott, éreztem hangján, hogy egy kicsit talán már zavarta is. Kezdtem kicsit rosszul érezni magamat, hisz úgy tűnhetett mintha csak azért bámultam őt, mert olyan jól nézett ki. Persze, ez így is volt, de...