Love Myself / Befejezett /

Harmincötödik

Hétvége lévén mind a ketten számítottunk arra, hogy sokan lesznek, de a valóság még fullasztóbb volt, mint gondoltuk. Már a belépőnk megvásárlása közben is feltűnt mind a kettőnknek a sor nagysága és az is, hogy nagyon lassan tudtunk csak sorra kerülni. Mondjuk én kicsit se bántam, ugyanis JeongGuk a hely ismerőssége miatt nosztalgikus hangulatba került és mesélni kezdett a kiskori emlékeiről, amikor az apukájával sokat jártak ide. Az anyukája soha nem bírta az ilyen extrém helyeket, amiben hasonlított rám, bár én vele ellentétbe élveztem mind a vidámparkokat mind a csúszdaparkokat. Úgy féltem, mint a horrorfilmek nézése közben és mindig majd kiugrott a szívem, nem is beszélve arról, hogy fejben egy egész búcsúszöveget megírtam anyának, arra az esetre, hogyha már csak pár percem maradna mellette a kórházba menet. Ezektől eltekintve én szerettem a kalandparkokat is, ahogy anya is, így soha nem volt probléma abból, hogy kivel járjak ilyen helyekre. Kíváncsi vagyok vajon apa félős volt e... Elkísért volna a vidámparkba, hogyha kérem ? Egyáltalán miért jutnak ilyesmik az eszembe ? Ilyen gondolataim mindig csak akkor adódtak, amikor olyan helyeken jártam, ahol ennyi családos ember volt. Bárhova néztem gyerekek futkároztak csillogó szemekkel, miközben az apukájuk loholt utánuk.

- Yah ! Jól vagy ? - fogott hirtelen kezemre JeongGuk, mire zavartan pislogva néztem rá, majd az előttünk várakozóan ácsorgó alkalmazottra, aki kezében egy karszalagot tartott. - Nyújtsd a csuklódat, különben nem tudja rád adni - javasolta gyengéd hangon a fiú, látva, hogy hirtelen mennyire elment mindentől a kedvem. Pedig egyáltalán nem az ő hibája volt, megint az én gondolataim mentek el egy teljesen másik irányba. Soha nem azokkal foglalkoztam, akik mellettem voltak, ez pedig iszonyatosan zavart saját magamban.

Végül bocsánatot kérve kinyújtottam a kezemet és hagytam, hogy a lány feltegye rá a karszalagot, ami után végre bemehettünk a kalandpark területére. Természetesen, hogy biztosan ne sérüljünk meg, végig kellett hallgatnunk egy balesetmegelőzési előadást és elmondták mindenről, hogy mire való, csak ezek után vehettük fel a saját felszerelésünket.

- Fel tudod rakni a sisakot ? - nézett rám úgy JeongGuk, mint akit féltett attól, hogy saját magának fog ártani a művelet közben. Ő már mindent felvett és pofátlannak tartottam a részéről, hogy olyan jól nézett ki a felszerelésében, mintha csak mindennapi viselete lett volna. Ehhez képest én egy kisiskolásra hasonlítottam, aki túrázni indult a szüleivel. Körülbelül olyan esetlenül is próbáltam becsatolni a fejemen lévő bukósisakot.

- Igen, megoldom egyedül is - bólogattam határozottan, ám a remegő kezeim teljesen ellentétben álltak szavaimmal, így a fiú megunva a várakozást közelebb lépett hozzám és segített. Zavaromban próbáltam elnézni mellette, ugyanis ilyen közelségben még mindig nem bírta a szívem a jelenlétét, ráadásul mindig olyan szemekkel bámult rám, amitől tisztára bevörösödött a fejem és a légzésem egyenletlensége miatt titkolni se tudtam, hogy milyen nagy hatással is volt rám a fiú. Annyira kíváncsi lettem volna, hogy én milyen hatással voltam rá, bár úgy éreztem, én egy olyan egészségtelen módon szerettem már, hogy ő a közelébe se ért az én érzéseimnek. Tényleg szeretem. Nagyon.

- Kész is vagyok - paskolta meg hirtelen a sisak tetejét, amibe még talán az agyam is beleremegett és látva kisfiús mosolyát tudtam jól, hogy direkt csinálta. De persze mit sem törődött összehúzott szemeimmel, csak hangosan kinevetett és sétálni kezdett az első pálya felé, ami még viszonylag könnyűnek is tűnt.

Különböző nagyságú farönkökön kellett áthaladnunk, amik egyre kisebbekké váltak és egyre inkább mozogtak. Volt olyan része, ahol át kellett húznunk magunkat az egyik pontból a másikig, miközben azon kellett egyensúlyoznunk, hogy le ne essünk a rönkökről. JeongGuk nagyon élvezte, az a csillogás a szemében, amikkel a pályákon haladt át össze sem volt hasonlítható semmivel. Én magam is élveztem, bár a tériszonyom egy-két helyen eléggé visszaköszönt. Így nem volt csoda, hogy annyira tiltakoztam, amikor a barátom egy már-már profiknak fenntartott pálya felé kezdett sétálni és közben azt magyarázta, hogy az eddigiek milyen könnyűek voltak. Nem tudom, én mondjuk kicsit más szót használtam volna, de az ő szemében valóban könnyűek lehettek. A kedvét viszont nem akartam letörni és az igazat megvallva élveztem is a dolgot, hiszen nagyon sokszor segített nekem a fiú, hogy átjussak egyik helyről a másikra, ami miatt annyiszor tudtam élvezni a közelségét, mint eddig összesen soha. És őszintén jól esett, hogy bár több lány is nézett JeongGuk felé vágyakozva, de ahogy megláttak mellette inkább elnéztek róla. Örültem, hogy sminkben jöttem el otthonról, így legalább el is hitték, hogy a barátnője vagyok. Wow... Olyan jól hangzik... Barátnője... Barátnő. Én...