Love Myself / Befejezett /

Huszadik

Mielőtt JeongGuk észrevett volna, gyorsan elhagytam a helyszínt, megkérve Taehyungot, hogy ne szóljon a másik fiúnak, hogy találkozott velem. Tae csak megajándékozott téglalap alakú mosolyával és félig már nevetve kétségbeesett arcomon, de bólintott és valószínűleg egész végig figyelt, amíg el nem tűntem a park másik végében.

Ahogy beléptem otthon az ajtón, kaptam is tőle egy üzenetet, amiben megkérdezte, hogy haza értem e. Még épp volt időm arra, hogy küldjek neki egy választ és már csak annyit éreztem, hogy egy test nekem csapódott.

- Mégis hol voltál ennyi ideig ? Tudod mennyire aggódtam miattad ? Még a telefonodat se vitted magaddal. Komolyan mondom, mindig a frászt hozod rám - magyarázta anya hevesen, enyhén vörös fejjel, ami miatt bűnbánóan lehajtottam a fejemet és bocsánatot kértem, amiért ilyen hirtelen elmentem. Nem akartam ráijeszteni, csak egy kis egyedüllétre vágytam abban a pillanatban. - Semmi baj, csak legközelebb ne ijessz így rám - érintette meg arcomat egy fokkal gyengédebb hangon, majd szememet fürkészve félre döntötte a fejét. - Olyan... Nyugodtnak tűnsz. Pedig azt hittem rosszabb állapotban leszel. Még jeget is készítettem elő, csak hogy holnap ne panaszkodj amiatt, hogy a szemeid feldagadtak a sok sírástól...

- Köszi anya - nevettem fel, ami csak még inkább megnyugtatta.

- Találkoztál valakivel ? - kérdezte nagyokat pislogva, mire én egy pillanatra elgondolkoztam, de aztán visszagondolva a parkban történtekre bólintottam.

- Egy barátommal - válaszoltam és ejtettem ki ajkaim között először olyan őszintén a "barát" szót. Mert valóban, Taehyung egyre jobban kezdett közelebb férkőzni az igazi énemhez és most volt először az, hogy nem féltem ennek a gondolatától.

Miután lefürödtem és elköszöntem anyától, bementem a szobámba és az ágyamba dőlve vettem kezembe a telefonomat. Iseul és HaNa kivételével mindenkitől jött a hatos Kakaos csoportunkba kérdés felém, hogy mi történt velem. Elővéve minden életkedvemet beírtam válasznak, hogy csak nem éreztem jól magamat, de másnap már mentem. Erre DongMin küldött egy szivecskét tartó pandát, Ryung egy hasonlót csak alpakkásban, Joon pedig egy rövidebb válaszban kifejtette, hogy sajnálja amiért olyan volt velem előző nap és hogy jóváteszi egy ingyen öleléssel másnap. Ezen halványan elmosolyodtam és küldve egy matricát lezártam a telefonomat, majd az oldalamra fordulva magamhoz húztam a pandás, nagy és puha plüssömet és lehunytam a szememet. Nem lesz semmi baj YoonAh. Nem lesz semmi baj.

Reggel egy apró görccsel a gyomromban indultam el otthonról és bár egész út alatt bíztattam magamat, mégsem múlt el ez az érzés, csak egyre erősödött, ahogy közelebb értem az ismerős fehérre mázolt épülethez és a bordóra festett kerítéshez, ahol a többi diák szállingózott befelé. Bár páran elég feltűnően megnéztek, senkin nem láttam haragot vagy lenézést. Inkább csak a szokásos, irigykedő vagy éppen vágyakozó pillantások voltak. Kezem emiatt kicsit enyhült táskámon és az eddigi bent tartott levegőmet azonnal kifújtam, ahogy kinyitottam már az épületben a szekrényemet. Abból vagy húsz levél zúdult ki egyszerre, amiket összeráncolt szemöldökkel néztem, ugyanis nem emlékeztem, hogy bármilyen jeles nap lett volna. Hisz ilyeneket csak valentin napon és a szülinapomon kaptam. Enyhén remegő kézzel nyitottam ki az egyik halvány kék színű levelet, ugyanis támadt egy nagyon rossz sejtésem. Kaptam én már ilyen leveleket a múltban.

"Noona, remélem meggyógyultál. Ne legyél beteg, mert az nekem is fáj. Mindig légy olyan sugárzó, mint ahogy eddig is..."

Aláírás nem volt, tulajdonképpen nem is számított kitől volt a levél, egy hatalmas kő esett le miatta a szívemről és halvány mosolyt csalt az arcomra. A további leveleknek is hasonló volt a tartalma, ami megmelengette a szívemet, mégha semmi szükség sem lett volna ilyesmire. És még csak beteg se voltam.