Love Myself / Befejezett /

Tizenötödik

Miután DongMint kiraktuk annál a Busani gimnáziumnál, aminek a tornatermében lesz a mérkőzés, mi elmentünk lepakolni a szállásunkra. Ami szokásosan Joonék egyik itteni lakásán volt. Én mindig is inkább egy hotelhez tudtam volna hasonlítani a helyet a maga csillogásával és a minél jobb szolgáltatásaival. Kellett idő, mire hozzászoktam az ilyen dolgokhoz és már annyira nem volt rideg a számomra.

- Mi leszünk az emeleten - jelentette ki Iseul azonnal és vidámmal felfutott a lépcsőn, hogy elfoglalja az egyik szobát.

- Miért történik mindig ez ? - sóhajtotta Joon és morogva felcipelte a lány cuccait az emeletre.

Én csak felnevetve néztem utána, majd lerakva a hátizsákomat a kanapéra, belebújtam az egyik kikészített papucsba és kimentem az erkélyre. Mido résnyire tátott szájjal bámulta a kis medencét és az elénk terülő város látványát. Látszott szemein, hogy próbálta feldolgozni ezt a sok új dolgot, ami ilyen hirtelen érte őt. Elmosolyodtam ezt látva és közelebb sétáltam hozzá, ugyanis eddig annyira kerültem, hogy azt hihette nem kedveltem, pedig ez egyáltalán nem volt így. Amiatt, hogy ennyire hasonlított rám segíteni akartam neki abban, hogy annyi jó emléket szerezzen amennyit csak tud. Lehet már így is érte épp elég rossz az életben, ami miatt nem tudtam nem sajnálni.

- Még soha nem voltál ilyen helyen ? - álltam a lány mellé, mire felém kapta a fejét és bólintott.

- Olyan mintha csak álmodnék - mosolyodott el. - Nem lehetek eléggé hálás Iseulnak... És persze nektek se, amiért eljöhettem. Nagyon köszönöm - hajolt meg mélyen előttem, mire kezeimet feltartva ráztam meg a fejemet és kértem, hogy egyenesedjen fel, ugyanis az ilyen dolgoktól mindig zavarba jöttem. Főleg azért, mert én is számtalanszor csináltam.

- Csak remélem, hogy nem fog elijeszteni téged se DongMin se pedig Joon - mondtam, ugyanis a két fiú néha olyan dolgokat csinált, hogy én magam is elgondolkoztam azon hogy bírtam ilyen jól velük.

- Joon kisebb korában is mindig ilyen volt - nevetett a lány és láttam rajta, hogy mennyire kedvelte a fiút.

- Ennyire jóban voltatok ? - dőltem a korlátra, miközben az előttünk lévő magas épületeket bámultam, amiken túl már ott volt a tengerpart is.

- Igazából Joon volt az, aki valamiért ragaszkodott hozzám. Már kisebb korom óta nagyon visszahúzódó voltam, ő pedig a tejes ellentétem volt a maga pezsgő személyiségével. Már gyerekkorától kezdve mindig mindent megkapott ő mégis azokkal foglalkozott, akiket saját erejével tett a barátjává nem pedig a pénze miatt voltak ott mellette. Az viszont igaz, hogy mindig nagyon helyes és szép emberek vették körbe még így is. Ez az, amire ő is adott, emiatt nem értettem, hogy miért akart barátkozni velem - mesélte, mire lassan felé néztem így megláttam, hogy milyen szomorúan nézett maga elé. - Ezért vagyok olyan hálás amiért mindentől függetlenül olyan jól bánt velem.

- Értem... - bámultam rá elgondolkozva, ugyanis látszott szemein, hogy mekkora hálát érzett a fiú iránt. Bár ahogy beszélt róla szerintem ennél többről is volt szó. Ahogy így elnéztem az arcát, észrevettem a száján azt a rúzst, amit még én ajánlottam neki az első találkozásunk alkalmával, így azonnal megjelent a fejem fölött egy kis villanykörte, ami miatt megragadtam a karját és húzni kezdtem egy napozóágy felé. - Ide ülj le, mindjárt visszajövök - parancsoltam rá és értetlen tekintetét hátrahagyva bementem, hogy kivegyem a táskámból a sminkes dolgaimat.

- YoonAh, Iseul megkarmolt - trappolt mellém Joon úgy akár egy öt éves és kezét szinte az arcomba nyomta, amin ott díszelgett egy kis piros csík. Összevont szemöldökkel néztem fel rá és vártam, hogy folytassa, ugyanis nem értettem mit akart ezzel. Iseul olykor elég erőszakos volt, így nem lepett meg, hogy valamin összevesztek, emiatt pedig ezt kapta a fiú. - Kérek rá egy ragtapaszt.