Dragon Tamer (Drarry)

Helyes Harry, a hős

Másnap reggel Harry arra ébredt, hogy senki sincs a szobában.
Francba, szitkozódott magában, mikor pillantása az ágya mellett lévő órára esett. Elaludt, és úgy tűnt, lekéste a reggelit. Felesleges is mondani, hogy elég soká tartott, mire sikerült álomba merülnie előző este, mivel képtelen volt száműzni agyából az érzést, amit a Dracóval való csókolózás váltott ki. Mikor végre elaludt, álmának középpontjában még akkor is egy bizonyos szőke Mardekáros állt, és egyáltalán nem olyasfajta álom volt, ami szokványos lett volna egy ősi ellenséggel kapcsolatban.

Harry felnyögött, mikor eszébe jutott az egyik szaftos kép éjjelről, amiben Malfoy épp a Három Seprű egyik asztalán feküdt, és... Gyorsan megrázta a fejét, hogy kiperegjenek belőle ezek a gondolatok, de törekvését nem igazán koronázta siker.

Jól van Harry, muszáj lesz erőt venned magadon.
Minden alkalmat meg akart ragadni, hogy újabb intim perceket oszthasson meg a Mardekárossal, de tudta, hogy ha nem gyakorol kellő önuralmat, akkor ezekkel az alkalmakkal minden bizonnyal messzebbre menne szimpla csókolózásnál. És akkor Malfoy valószínűleg megölné.

Harry felsóhajtott, és úgy döntött, a délelőttöt arra használja fel, hogy repüljön egy kicsit. Legalább levezetem a fölös energiákat, gondolta. És egyúttal kipróbálhatom, hogy válnak be repülés közben az új kontaktlencsék. Megragadta a Tűzvillámot, véletlenszerűen magára kapott néhány ruhát, amit Draco vett neki előző nap, és elindult a kviddicspálya felé. Dracóval kapcsolatos gondolatait pedig agya legtávolabbi zugába próbálta száműzni.

Már lassan ebédidő volt, Draco pedig azon kapta magát, hogy idegesen kémleli a Nagyterem bejáratát. Persze gondolatban meggyőzte magát, hogy valójában nem is arra vár, hogy Harry felbukkanjon végre, csak meggyőzően alakítja a szerepét. Elvégre természetes, ha valaki kíváncsi rá, hol töltötte barátja az egész délelőttöt.

Az előző napi csókolózás még mindig nem ment ki Draco fejéből, és mikor becsukta a szemét, még mindig érezte Harry ajkát a sajátján. Az emlék hirtelen arra késztette, hogy meg akarja találni Harryt, és kiélje rajta bűnös vágyait, de Draco visszafogta magát, hiszen ő (ahogy magát jellemezte) az Önuralom Császára volt. De tényleg, mindenki tudta, hogy minden Malfoy a megtestesült fegyelem, higgadtság és akaraterő.

Pansy furcsán nézett rá, mikor Draco megosztotta vele a Malfoyok genetikai állományáról alkotott nézeteit, miszerint a családjában mindenki hatalmas önuralommal kezel bármilyen helyzetet.

- De Draco – mondta a lány –, nem a te apád volt, aki egyszer összeverekedett Arthur Weasleyvel? Hol volt akkor a híres önu...

- Az Önuralom Császára – hangsúlyozta ki Draco, és befejezettnek tekintette a beszélgetést.

Habár, egy kicsit ijesztő volt, mikor Draco eltöprengett rajta, milyen közel is járt ahhoz, hogy Harry miatt elveszítse a drágalátos önuralmát. Amiből nem származhatott volna jó, hiszen a végén még olyan helyeken érintette volna meg Harryt, ahol aligha lett volna illő.

Ami miatt Harry biztosan félholtra verte volna.

Na mindegy, legalább csókolózhatunk, hiszen játszanunk kell a szerepünket. Minden rendben lesz mindaddig, míg rá nem jön, hogy élvezem a dolgot, erősítette meg magát Draco gondolatban, miközben szórakozottan rágcsált egy répát. Hogy elterelje gondolatait Harryről, próbált inkább Crack és Monstro beszélgetésére figyelni a futóférgekről, amikor hirtelen az összes diák lélegzete egyszerre elakadt.

Ösztönösen a bejárati ajtó felé fordult, és leesett az álla. Harry Potter épp most sétált be.

Draco kiókumlálta, hogy Harry biztos repült, ugyanis azzal a fényes, izzó „most edzettem" tekintetével nézett körül, haja pedig még nedves volt a zuhanytól. Világosbarna nadrágot viselt, és szűk, zöld felsőt, ami tökéletesen illett a szeméhez, és minden egyes izmát kellően kihangsúlyozta. A szemüveg nélkül Draco még a mardekáros asztaltól is láthatta a szeme színét.