A főesperes szíve |BEFEJEZETT|

Parancs

(Frollo szemszöge)

A reggeli harangszó ébresztett. Mi a fene? Nem kellett volna elaludnom.

Ahogy tekintetem a karjaimban szuszogó szépségre vándorolt már nem bántam, hogy tovább maradtam, mint lehetett volna. Hihetetlen, hogy tényleg megtörtént. A tény, hogy én szabadítottam meg az ártatlanságától, csak még különlegesebbé tette az élményt. Lola gyönyörű volt akkor is és most is. Hófehér bőrén visszatükröződtek a napsugarak. Sötétbarna tincsei legyezőként terültek szét az ágyneműn. Ajka kissé szétnyílt.

A harangok csak nem akartak elhallgatni, mintha Quasimodo így akarna figyelmeztetni. Még egyszer lenéztem Lolára, hogy ez a látvány belém égjen, aztán lehajoltam és megcsókoltam. Nem akartam felébreszteni, de az, hogy itt maradjon, lehetetlenségnek tűnt.

Kinyitotta a szemét és mosolyogva nézett fel rám.

- Szia. Bocsánat, nem akartam elaludni.

- Szóra sem érdemes. Viszont nekem mennem kell.

Csalódottan biggyesztette le az alsó ajkát.

- Nem maradhatnék mégis itt?

- Sajnálom, Lola, de nem. Nem láthatnak meg, és én is nyugodtabb lennék, ha visszamennél.

- De én nem akarok visszamenni oda! - Könyörgő tekintetét az enyémbe fúrta.

- Nem lehet. Ráadásul délután jelenésem van. Az egyház feje már megint a nyakamba akar akasztani egy jelentéktelen megbízást.

- Mi lesz így kettőnkkel, Claude? - kérdezte szomorúan. - Én veled akarok lenni.

Számat az övére tapasztottam. Kis butám. Komolyan arra gondol, hogy én esetleg nem akarom őt a közelemben tudni?

- Amint végeztem megkérem Quasimodot, hogy hozzon el ide. Jó lesz így?

- Jó, rendben - sóhajtott. - Addig csak kibírom valahogy...

- Na de Lola!

Meghúztam egyik kócos tincsét, mire pimaszul elmosolyodott. Nehéz lesz elszakadni tőle, pedig csak néhány óráról van szó.

Bekopogtam. Habár az egyház feje szerint kifejezetten engem akarnak felkérni a munkára nem volt túl szívélyes a fogadtatás. Az ajtót nem nyitották ki, így vadidegen módjára kénytelen voltam kopogni, hogy bejussak.

Egy másik fennhéjázó alak nyitott ajtót.

- Á, Claude Frollo! Már vártunk.

A régi temető épülete semmit sem változott. Mocskos falak, hamvak és csontok maradványai a padlón. Kétméterenként egy-egy lelógó villanykörte szolgáltatta a fényt. Kész csoda, hogy még nem omlott be az egész.

Az egyetlen helyiség, ami viszonylag jó állapotban volt, az a terem, ahová most is tartottunk. Tárgyalóteremnek rendezték benne: magas ülőalkalmatosságok körben a falak mentén, előttük két oszlopban öt-öt sor rozoga tákolmány, amiket az elvetemültek padnak tituláltak, és egy emelvény középen. Oda kell állnia annak, akire kiszabják a büntetését, vagy megbízzák egy feladattal.

- Éppen időben, Frollo. Foglalj helyet! - Az arrogáns férfi természetesen nem arra gondolt, hogy helyezzem kényelembe magam. Kezével az emelvény felé bökött, nyomatékosítva szavait. Gondoltam. Imád megalázni másokat, különösen itt, ahol mindenféle egyházi méltóság lesi minden mozdulatát.

Most is ő ült középen, így elfoglalva a helyemet pontosan szembe kerültem vele. Látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet. Szája sarkában gonosz mosoly bujkált. Nevetségesen festett abban a reverendában, ami legalább két számmal nagyobb volt, mint kellett volna. Az orrán kerek szemüveg ült. Belepillantott a maga elé terített papírba, majd visszanézett rám.

- Claude Frollo, mint már említettem, az egyház komoly lépésre szánta el magát. Nem volt könnyű ezt a döntést meghozni, de úgy véljük, nincs más választásunk. Valamit tenni kell, mielőtt eldurvul a helyzet. Mindenki nevében remélem, hogy számíthatunk az együttműködésedre.

- Természetesen.

Nem tetszett az az önelégült vigyor, miután ezt kimondtam. Megfontoltabbnak kellett volna lennem. Könnyen meglehet, hogy valami szörnyűségre készülnek.

- Ez esetben semmi értelme tovább húzni az időt. - Drámai hatásszünet következett. Megjátszós. Rajtam kívül mindenki feszült csendben figyelt. Vicces, tekintve, hogy az én feladatomról van szó. - Párizs népének igénye van a békére. Az egyház pedig szó nélkül teljesíti az emberek akaratát. A béke azonban csak úgy jöhet el, ha megszabadulunk a bajkeverőktől.

Ekkor leesett a tantusz. Ne, ne, ne!

Kikerekedett szemekkel vártam a folytatást. A férfi a győztesek önelégült nézésével bámult rám. Sikerült a terve. Biztosan nem tegnap találta ki. A megérzésem azt súgta, már elég régóta szövögette ezt a tervet ahhoz, hogy nagyot üssön a bejelentése.

- Az utcaművészek fertőzik a várost. Kicsapongó életmódjuk megvetendő, a pénzt nem tisztességes munkával keresik. Ennyi erővel akár lophatnának is. Az aljanép kiirtása megoldás lehet a problémára.

Úgy beszélt, ahogy én vélekedtem róluk, mielőtt megismertem Lolát. Szavaiból sütött az undor, a megvetés, a harag. Lola jól látta a helyzetet: elítélték őket, pedig senkit sem ismertek közülük.

Minden szempár rám szegeződött. Hát jó. Nem fogom megadni neki azt az örömöt, hogy kibújok a felelősség alól. A beképzelt fráter szeme közé néztem.

- Mit kell tennem?

- Jó válasz. - A többi jelenlévő is elégetten bólogatott. - A város főterének másik oldalán van egy romos ház. Minden hét negyedik napján ott gyűlnek össze. Aznap tényleg ott vannak mind, egytől egyig. Kiválóbb alkalom nem is nyílhatna a leszámolásra.

- Leszámolás? - kérdeztem vissza.

- Ez a bizonyos nap holnap lesz, Frollo. Holnap hajnalban lesben fogsz állni, és amint a csürhe minden tagja ott van, lecsapsz rájuk. Ezer katonával.

- Ezer katonával?! - Nem tudtam elrejteni döbbenetemet. Ezer katona egy maréknyi ember ellen? - Bocsásson meg, de ezt egy kicsit túlzásnak érzem.

- Nem vagyok kíváncsi a véleményedre, Frollo. És ez nem kérés volt, hanem parancs. A katonák a Notre Dame előtt lesznek már ma este.

- De uram...

- Semmi de, Frollo! A Notre Dame főesperese vagy. A város lakói tőled várják az oltalmat. Talán képes lennél megtagadni ezt tőlük?

Az ajkamba haraptam. Ez aljas húzás volt. Nagyon jól tudta, hogy engem mindenki megvet ebben a városban. De azzal is tisztában volt, hogy főesperesként nem mondhatok nemet.