A főesperes szíve |BEFEJEZETT|

Kellemetlen alak

(Frollo szemszöge)

Hajnali munkálataimban kopogás hangja zavart meg. Már kezdtem örülni, hogy Quasimodo az. Még nem tért haza. Ajtót nyitva azonban csalódnom kellett.

És egyúttal meg is döbbentem.

Az egyház feje állt az ajtóban.

- Claude Frollo, rég találkoztunk.

- Legyen üdvözölve, uram.

Félreálltam, hogy be tudjon jönni. A férfi peckes léptekkel ment be a templomba, kritikus szemmel vizslatva mindent. Sosem kedveltük egymást. Az első naptól kezdve pikkel rám, és én vagyok az egyetlen, aki csak uramnak szólíthatja. Arrogáns egy alak. Nem is értem, az ilyen hogyan lehet bármelyik egyház krémje.

- Minek köszönhetem a látogatást?

Meg sem hallotta a kérdést, csak ment tovább, egyenesen a Notre Dame szívébe. Alacsony termetéhez túl hosszú volt a köpeny, sápadt bőréhez nem illettek a fekete ruhadarabok. A haja őszbe vegyült már. Maximum három évet tippeltem még neki, mielőtt leváltják az egyház éléről. Addig csak kibírom valahogy.

- Mikor takarítottak idebent utoljára? Minden csupa por.

Csodálatos. Megint kezdi. Akárhányszor idejön mindenbe beleköt.

- Miben állhatok szolgálatára, uram? - próbáltam ismét a lényegre terelni a szót.

- Hallottam hírét, hogy a bolondok ünnepét követő napon kénytelen volt katonákat uszítani az emberekre. Igaz ez?

- Igen.

- És most hol vannak?

- Kik, uram?

- Hát a foglyok, Frollo! Az őrségnek nyílván sikerült legalább egyet elkapni közülük.

Ez nekem is új volt. Egyszer nem hallottam még, hogy el kéne fogni őket.

A férfi várakozva nézett rám. A Notre Dame díszített ablakain keresztül befurakodó fény még előnytelenebbé varázsolta alakját. Ő is ugyanúgy viszonyult az utcaművészekhez, mint én, azzal a különbséggel, hogy én sosem kívántam a halálukat. Nem úgy mint ez a férfi itt: ha tehette volna saját kezűleg vet véget valamennyijük életének.

- Nincsenek semmiféle foglyok.

- Hogyhogy nincsenek? - szaladt ráncba a homloka. - Talán megszöktek?

- Nem. Úgy értem, egyáltalán nem voltak foglyok, uram.

- Claude Frollo! Ne vágd magad alatt a fát!

- Eszemben sincs. Isten házában nem hazudunk, uram.

- Akkor talán bővebben is mesélhetném nekem arról a lányról, akit több napig itt bújtattál.

Lefagytam. Mi a fene? Honnan tud ez az ember ilyenekről?!

Hallgattam. Tagadni nem lett volna értelme, hiszen úgyis tudja, hogy ez az igazság, mi másért kérdezett volna rá ilyen nyíltan? Alátámasztani viszont nem voltam hajlandó. Az hatalmas öröm lett volna neki.

- Szóval igaz. - A férfi fáradtan felsóhajtott, megrovó tekintete merőn rám szegeződött. - Frollo, amikor húsz éve megválasztottunk a Notre Dame főesperesének megbeszéltük a szabályokat. Az első és egyben legfontosabb az volt, hogy nincs semmiféle kapcsolat egyetlen nővel sem. Tudod jól, hogy az egyház nem fog elnézni egy ilyen baklövést. Szóval ki vele, mi volt azzal a lánnyal?

- Semmi! - vágtam rá meggondolatlanul. Elfogyott a türelmem. Úgyis csak azért jött, hogy eme tény birtokában megalázzon. Akkor meg miért nem tér a tárgyra?

- Az ilyen heves tiltakozás mindig az ellenkező hatást szokta kiváltani, Frollo.

- Mondja, mit akar tőlem? Mondjak le a főesperesi címről? Esetleg pénzt akar? Vagy nyilvánosan megalázni? Az utálóim kezére adni, hogy megkínozhassanak? Bármi is az, állok elébe. De nem történt semmi köztem és aközött a lány között. Őt hagyja békén. Velem számoljon el.

A férfi felnevetett. Láthatóan remekül szórakozott rajtam.

- Szó sincs semmi ilyesmiről. Valójában csak azért jöttem, mert van egy feladatom a számodra.

- És mi volna az?

- Azt majd holnap elmondom. Legyél a szokásos helyen kettőkor. Egyelőre legyen elég annyi, hogy az egyház döntő lépésre szánta el magát.

Ez rosszul hangzott. Nagyon rosszul.

- Minden jót, Claude Frollo! Akkor holnap. El ne felejtsd!

Mindenféle udvariasság nélkül vártam, hogy végre az ajtó másik oldalára kerüljön.

Tíz perccel később a kápolnánál álltam. Az egyház fejével folytatott beszélgetés újra eszembe jutatta Lolát. Ezért voltam most itt. Itt, a kápolnában találkoztunk először.

A zsebembe nyúltam és kihúztam belőle a lány kendőjét. A farsang óta őrzöm, mint valami milliókat érő műtárgyat. Az értéke azonban az én szememben felbecsülhetetlen volt. Ha lehunytam a szemem, és a kendőt az arcomhoz szorítottam, még mindig éreztem Lola illatát. Beleborzongtam és egyben meg is rémülten attól a vágytól, ami ilyenkor a hatalmába kerített.

Most is fogtam a kendőt és beleszagoltam. Fahéjas tusfürdő és enyhe füst - pont mint a farsangon. A testem felforrósodott annak a napnak a gondolatától.

- Szia. Jó látni, hogy ezek szerint nemcsak te hiányoztál nekem, hanem én is neked.