A főesperes szíve |BEFEJEZETT|

Vészhelyzet

(Lola szemszöge)

Ez mázli! Még volt szabad hely a gépre, amivel holnap reggelre már haza is érek.

- Egy jegy lesz? - kérdezte a pénztáros. Egy-két évvel ha idősebb lehetett nálam, de máris dolgozik. Velem ellentétben a párizsi tizenévesek már felnőttek.

- Igen.

Előkerestem a tárcámat, és elmondtam egy imát, hogy legyen nálam elég pénz.

- Mennyivel tartozom?

Nem volt nálam annyi. Elkeseredetten tettem le az összeget, ami a jegy árának felére volt csupán elég. Most mit csináljak? Hogy jutok így haza? Nem maradhatok itt, még kényszerből sem. Nem lennék rá képes. Hiszen Claude... Lehet, hogy Claude már halott.

Könnyek folytak végig az arcomon. Dühös voltam, hogy nincs elég pénzem hazamenni. Csalódtam magamban, amiért ismét gyáván megfutamodni készülök. Fáztam, hiszen nem volt nálam kabát, csak a poncsó, amivel érkeztem. Farmer és babarózsaszín blúz volt rajtam, meg sportcipő. A poncsó nem sokat segített. De nem csak azért remegtem, mert hideg volt az idő. Aggódtam Claude-ért. Bármit megadtam volna, ha még egyszer utoljára beszélhetnék vele. A halálától való félelem azonban a reptéren tartott.

A lány kiadta a jegyet, és bevette a pénz egy részét, a többit visszatolta elém.

- Látom, hogy valami szörnyűség történhetett veled itt. Ezt ismeretlenként is sajnálom. Fogd a jegyet, tedd el a pénzt, és menj! Látszik rajtad, hogy egy perccel sem akarsz tovább maradni, mint muszáj.

- Ezt nem fogadhatom el - ráztam meg a fejem. A pénzre mutattam. - Hiszen ez nem elég a jegyre.

- Arról nem kell senkinek sem tudni.

- Ez túl nagylelkű.

- Nézd, nem leszel az adósom attól, hogy most elveszed azt a jegy, és elmész Párizsból. Szívesen tettem, hidd el.

Semmi kétszínűség, rosszindulat vagy lenézés nem volt a hangjában. Babaarcában ülő zöldes fényű szemei barátságosan csillogtak, barackszínű rúzzsal kifestett ajkán ugyanilyen barátságos mosoly játszott.

A kint hagyott pénzt belesöpörtem a tárcámba, a jegyet kézbe vettem.

- Köszönöm. Nagyon kedves vagy.

- Szóra sem érdemes. Jó utat!

Beugrottam egy újságoshoz, hogy vegyek valami olvasnivalót az útra. A repülőn akartam ételt és italt kérni, de nem tudtam ellenállni a frissen sült kakaós csiga és a még gőzölgő kávé illatának. A péksüti egy kis löketet adott korgó gyomromnak, a forró, fekete lötty pedig átmelegített, és a fáradtságomat is csökkentette némiképp.

Egy padon ülve vártam a gép indulását. Ha jól számoltam, húsz perc múlva kezdődik a beszállás. Fél lábon állva is kibírom már.

Lustán pislogtam, igyekeztem nem elaludni. Több kávét kellett volna kérnem.

Végre megszólalt a hangosbemondó:

- A 412-es járat harminc perc múlva indul. Kérném a kedves utasokat, hogy szálljanak be!

Felálltam, leporoltam a nadrágomat, és kezemben a bőrönddel elindultam.

- Lola!

- Quasimodo?

A fiú intett jelezve, hogy álljak meg. A térdére támaszkodva lihegett, mikor végre odaért hozzám.

- Quasimodo, mit keresel itt? Miért jöttél? És honnan tudtad, hogy itt vagyok?

Ha most azt mondja, hogy Claude küldte, az elhatározásom megtörik, de ezt nem engedhettem. El kell tűnnöm Párizsból, amilyen gyorsan csak lehet. Nem tarthat itt a főesperes hívószava.

A helyzet azonban sokkal rosszabb volt. Quasimodo dadogott, alig értettem, mit mond. Halálra volt rémülve. Köpenye peremét morzsolgatta az ujjai között.

- Lola... veszély... Frollo...

A fiú vállára tettem a kezem, és lenyomtam a padra, majd én is leültem mellé. Megfogtam a kezét.

- Quasimodo, nyugodj meg! Vegyél egy mély levegőt, és kezdd előről!

Idegességében a fogai is összekoccantak. Egy üveg vizet is kértem az árustól; ezt most odaadtam a fiúnak, aki mohón megitta az egészet. Légzése valamelyest normalizálódott. Újra kérdeztem:

- Miért jöttél, Quasimodo? Valami baj van?

- Lola, nem mehetsz el! Nagy baj van.

Rémülete rám is kezdett átragadni.

- Mi az a nagy baj? Beszélj, Quasimodo!

- Frollo... Frollo veszélyben van.

Megszorítottam a fiú kezét, folytatásra biztatva.

- Az utcaművészek. A temetőnél találhattak rá, amikor kijött az egyházi tanács épületéből.

- Mit akart ott? - kérdeztem értetlenül. Már megint mit akartak Claude nyakába varrni?

- Lemondott a főesperesi címről.

- Tessék?! - Alig hittem el. Claude nem egyházi méltóság többé! A szívem mélyén éreztem, hogy értem tette. Vagyis kettőnkért. Boldog mosolyra húzódott a szám. Hát mégis én vagyok neki az első!

- Lola, tudom, hogy ennek örülsz, de figyelj, kérlek! Az utcaművészek megkötözve vonszolták vissza a Notre Dame-hoz Frollot. Levitték a kínzókamrába. Mikor meghallottam, hogy arról beszélnek, hogyan fogják megkínozni, eljöttem. Egyedül semmi esélyem ellenük. A templom előtt mindent előkészítettek.

- Mit? Mit készítettek elő? Mire készülnek?

- A tűzhalál előkészületeit végezték odakint. Frollot máglyán akarják elégetni!

Quasimodo teljesen kétségbeesett. A pánik átvette felette a hatalmat. Olyan erősen kapaszkodott belém, hogy attól féltem, eltöri a karom.

- Segíts, Lola! Te ismered őket! Rád biztosan hallgatnak majd!

Ó, ez korántsem valószínű. Hiszen nem tudnak mit kezdeni a ténnyel, hogy Claude Frollo a szerelmem. Annál persze több eszem volt, mintsem hogy ezt megosszam Qusimodoval. Szeme könyörgőn tapadt az arcomra.

Ledobtam a vállamon cipelt táskát, felhúztam Quasimodot, és keményen rászóltam:

- Tudom, hogy ismersz rövidebb utakat. Vezess, Quasimodo! Sietnünk kell!

A lelkem mélyén én is féltem, és csak azért rimánkodtam, hogy Claude még életben legyen.