A főesperes szíve |BEFEJEZETT|

Búcsú

(Frollo szemszöge)

Lola. Csak ő járt a fejemben. Nem kellett volna felajánlanom, hogy tegeződjünk. Azt meg, hogy a keresztnevemen szólítson, pláne nem. Nem lett volna szabad.

De nem tudtam mit tenni. Annyit sírt már miattam!

Lola.

A szívem nagyot dobbant, ha csak rá gondoltam.

Lola.

Az a lány lesz a végzetem. Ezt már akkor tudtam.

Az emeletről figyeltem Lolát, aki elmerengve sétálgatott a folyosón. Az ablakokon beömlő fény kifakította sötét tincseit, melyek most világosabb árnyalatban tekergőztek az arca körül. Az a szakadt ruha... Már rég hozatnom kellett volna neki egy másikat. Akárhányszor ránézek, eszembe jut az a délután. Meg ott vannak a kötések is. Nem kellett volna engednem, hogy ez megtörténjen. A katonák agya elborul, ha korlátok nélkül erőszakot alkalmazhatnánk. Én bolond, pont Lolát tettem ki ennek a veszélynek, hogy megigya a vérszomjuk levét!

Az én hibámból majdnem meghalt. Ennek ellenére egyetlen szó nélkül segített rajtam. Hagyhatta volna, hogy meghaljak. Az életem szó szerint a kezében volt. Nem hibáztattam volna érte, ha faképnél hagy. De maradt, és becsapta előttem a túlvilág kapuját. Az ő vére éltetett engem.

Magam elé nyújtottam a karomat, és az ereimet kezdtem vizslatni, melyekben már nemcsak az én, hanem Lola vére is folyt.

- Bella! - hangzott Lola meglepett hangja. Egy ismerős ismeretlen női hang válaszolt neki:

- Lola! Hát életben vagy?!

A szőke nőszemély ott állt a templomban kopottas sötétszínű köpenyben. Amint meglátta Lolát odaszaladt hozzá, és ölelgetni kezdte. Lola boldognak látszott.

- Nem illendő kihallgatni a hölgyek beszélgetését, nem gondolja, főesperes úr?

- Doktor úr? - néztem meglepetten a férfira. - Elnézést a kérdésért, de hogyan jött be?

- Az unokaöccse a hátsó bejáratnál tevékenykedett, ő engedett be.

- Ó, így már értem.

Tekintetem a két lányra tévedt. Lola nagyban mesélt a másiknak, aki váltakozó arckifejezéssel és bólogatással hallgatta. Nem értettem, mit mond, de tudtam, hogy azt ecseteli, mi minden történt vele a támadás óta.

Az orvos a vállamra tette a kezét.

- Jöjjön, Frollo! Ma van az utolsó kontroll. Addig hagyja őket nyugodtan beszélgetni.

Mielőtt eltűntek volna szem elől láttam, hogy Lola arcára boldog mosoly ül ki.

Miután az orvos végzett velem megjelent Lola, és áthívta egy másik szobába, hogy leszedesse a kötéseket. Amikor ezt mondta ügyelt rá, nehogy véletlenül is rám nézzen. Legutóbb akkor viselkedett így, amikor szerelmet vallott. Rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban.

- Arra gondolsz, amire én? - kérdezte Quasimodo, aki még mindig ott volt mellettem.

- Mire gondolsz pontosan? - kérdeztem vissza.

Az unokaöcsém nem pontosított. Ez nem volt rá jellemző.

- Quasimodo!

Megrázta a fejét. Az ajtó felé indult.