A főesperes szíve |BEFEJEZETT|

Magány

(Frollo szemszöge)

Víztócsa gyűlt össze alattam. Mindenemből folyt a víz, sáros pocsolyákat hagyva a Notre Dame padlóján. Ez volt a legkisebb a gondom.

A legnagyobb az volt, amit tettem. Hagytam elmenni Lolát. És mindez miért történt? Azért, mert nem voltam képes megcsókolni a lányt, akiért dobog a szívem. Azt hittem, az elhatározásom meginoghatatlan. Tévedtem. Aki közel s tova két évtizedet töltött Párizs leghírhedtebb templomában, annak nem ilyen egyszerű meghozni egy döntést.

Összepréselt ajkakkal álltam a kapunak támaszkodva. Csak akkor tudatosodott bennem igazán, hogy mindent tönkretettem. Miért voltam ilyen gyáva?! Istenem, hiszen szerelmet vallottam neki! Hogyne tudnám viszonozni az érzéseit! Én is pontosan úgy érzek iránta, mint ő irántam.

Nem csókoltam meg. Ahogy ott állt előttem könnybe lábadt szemmel úgy éreztem, bármire képes lennék, csak ne sírjon többé. A kérdés az volt, hogy melyiküket választom: Lolát vagy a büszkeségemet. A szívem a szeretett lány nevét dübörögte, de az eszem a büszkeséget súgta a fülembe. És a hit... Nem tehetek ellene semmit. Az egyház nyomása túl erős.

- Frollo, hol van Lola?

Jaj, Quasimodo! Sosem hittem volna, hogy valaha így fogok érezni, de most rosszat kérdeztél. A legrosszabbkor, csak hogy teljes legyen a kép.

Unokaöcsém odajött hozzám, kezeit aggodalmasan tördelte. Az elmúlt sok-sok évben egyszer sem látott ilyennek. Hiába tudta, hogy mennyire fáj az a rengeteg alávaló húzás, amit el kell viselnem, sosem mutattam neki, még neki sem.

Ez azonban most más volt. A magány kezdte átvenni felettem az irányítást. Lelkileg teljesen összeroppantott.

Megráztam a fejem.

- Elment, Quasimodo. És kételkedem benne, hogy valaha visszajön.

Megdörzsöltem az orrnyergemet, és minden erőmmel azon voltam, hogy megakadályozzam a tolakodó könnycseppek kibukkanását. Nem sírhatok Quasimodo előtt. Nem akarom, hogy szomorúnak lásson.

- Menj csak vissza a toronyba pihenni! Én keresek magamnak tiszta ruhát.

Nehezemre esett elindulni. A lábaim meg-megroggyantak. A ruhák mázsás súlyként nehezedtek rám. Kapkodnom kellett a levegőt. A mellkasom elnehezült. A szívem darabokban.

Mit tettem, én szerencsétlen?!

A vizes ruhákat tisztára cseréltem, és robot módjára feküdtem le. Az alvás persze lehetetlen vállalkozás volt. Ébren feküdtem a hátamon, a plafont bámultam üres tekintettel. Minden értelmét vesztette. Magányos voltam, megint. Pedig amióta Lola eljött bocsánatot kérni úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Lola bebizonyította, hogy nem mindenki megvetendő, aki egy adott csoporthoz tartozik.

Jobb kezem mutatóujját végighúztam bal karom lüktető vénáján. Annyira hihetetlen, hogy szerelmem tárgyának vére vegyül az enyémmel a testemben! Olyan ez, mintha egy részét máris nekem adta volna.

- Lola... - suttogtam, karom élettelenül hullott vissza a testem mellé. Az arcomon legördült egy könnycsepp.

Lola a mindenem - és egyedül az én hibám, hogy ezt már nem fogja megtudni.

Élőhalottként éltem az elkövetkező napokat. Gyóntattam, miséket tartottam, rendeztem a templom ügyes-bajos dolgait. Semminek sem volt értelme. Minden feleslegessé vált a szememben. Hiányzott Lola.

- Miért nem mész el megkeresni? - Quasimodot talán még nálam is aggasztotta ez a lelki megrázkódtatás, ami rám nehezült. Most is szorosan a nyomomban járt, mint újabban mindig, ha éppen nem harangozott, és árgus szemekkel figyelt. - Frollo!

- Felesleges, Quasimodo! Úgysem fog visszajönni.

- Aha! - kiáltott fel, mint aki egy nagy titokra terített fényt. - Beismerted!

- Mit?

- Mit, mit... Hát azt, hogy nem tudsz Lola nélkül élni!

- Én ilyet egy árva szóval sem említettem soha - tiltakoztam. De minek? Ha valakiben, hát az unokaöcsémben feltétel nélkül megbízhatok. - Rendben, az igaz, hogy nagyon hiányzik, de csak azért, mert szokatlan ez a nagy csend.

Quasimodo elnevette magát.

- Frollo, miért csapod be saját magadat?

- Quasimodo... ez nem ilyen egyszerű...

- Miért? Én nem látom bonyolultnak a képletet - ellenkezett. - Te plusz Lola egyenlő szerelem. Szerintem tök világos.

Elfordultam tőle és tovább igazgattam az amúgy is tökéletes alakzatba rendezett gyertyákat. Szerencsére mára végeztem.

- Hát jó - sóhajtott fel Quasimodo. - Akkor majd én intézkedem.

- Nem! - néztem rá villámló tekintettel. - Nem!

- Ó, mert nem ám - nevetett ismét a fiú. - Frollo, nem vagyok már gyerek. Nem tartozom számadással neked.

- Quasimodo, meg ne próbáld...!

- Figyelj, értem én, hogy nyílván az is zavar, hogy Lola tizenhét éves, te meg harminchat, de a szívének senki sem tud parancsolni. Vagy hogy mondják.

- Quasimodo!

- Nem ígérek semmit. Jó éjt, Frollo!

Az elmúlt napokban amúgy sem aludtam valami sokat, de ezután a beszélgetés után még inkább elkerült az álom.

Persze nekem is eszembe jutott már, hogy elmehetnék körbenézni, hátha megtalálom Lolát. Azt tudtam, hogy a másik nőszemély otthona itt van a Notre Dame előtt elterülő főtéren. Nem okozna gondot megkeresni, feltéve, ha napokon át éjszaka lenne, és minden házba bejutnék. Ez a gondolat akkor újra kimerített, így letettem róla.

Kiszálltam az ágyból és felmentem a harangtoronyba.

- Ó, Quasimodo! - Halkan felnevettem a fiú üres ágyát látva.