A főesperes szíve |BEFEJEZETT|

Vér

(Lola szemszöge)

Kétségbeesetten rohantam fel a harangtoronyba. Rossz lábam izmai üvöltöttek a fájdalomtól. De nem lassítottam. Frollonak nem csak az izmai üvöltöttek. Ő maga üvöltött a fájdalomtól.

Még fel sem értem teljesen, de már kiabálni kezdtem:

- Quasimodo! Quasimodo!

Egy alacsony fiú lépett ki az árnyak közül. Barna haja és kékesen csillogó szeme tökéletes párosítás volt. Ártatlan és kedves lénynek tűnt. Nem taszított az sem, ami valószínűleg mindenki mást igen: Quasimodo púpos volt.

- Jobban vagy? - kérdezte félénken. - Ha gondolod, hívhatok orvost - tette hozzá kedvesen.

- Orvost, igen! Hívj orvost!

- Mid fáj? És különben is. Miért rohangálsz ilyen állapotban? Idefent nyugodtan kipihenhetted volna magad.

- Nem nekem kell. Frollonak.

- Frollonak?!

- Quasimodo... Frollo megkorbácsolta magát - a hangom elcsuklott. - Vért vesztett. Sokat. Nagyon sokat. Túl sokat. - Sírhatnékom támadt, ahogy felidéződött bennem a kép meggyötört hátáról, és arról, ahogy ott fekszik a karjaimban zihálva. - Quasimodo... Ha nem kap segítséget, biztosan meghal!

- Várj meg itt. Sietek ahogy tudok.

Quasimodo köpenyt terített magára, és lélekszakadva futott segítséget hívni.

Kérlek, nagyon siess! Úgy fuss, mintha az életed múlna rajta! Frollo élete a kezedben van.

Nem maradtam ott. Visszamentem a kamrába. Nem hagyhattam egyedül Frollot.

Amint beléptem a sötét helyiségbe már tudtam, hogy rosszul döntöttem. Frollo ott feküdt vérbe fagyva. Odarohantam hozzá.

- Frollo! Tartson ki! Már úton a segítség!

Nem reagált. Mintha máris halott lenne.

Elsimítottam néhány kósza tincset az arcából. Még a szájából is vér csordogált. Visszahúztam remegő kezemet, és a szívemhez szorítottam. A pulzusom az egekbe szökött. Halálra voltam rémülve. Frollo erős ember. Nem halhat meg. Képtelenség. Még nincs itt az ideje. Nem hagyhatja itt Quasimodot!

...

Nem hagyhat itt engem.

Simogatni kezdtem a haját. A lágy fekete tincsek kihullottak az ujjaim közül. Olyan kimerült és meggyötört volt az arca! A vér vörösre színezte az ajkát és az állát. A szája mellett egy véres tócsa éktelenkedett. A helyzet rosszabb volt, mint vártam. Frollo sebeiből még mindig ömlött a vér.

A gyomrom felfordult, és a szoba közepére hánytam. Ezt nem hiszem el! Az nem lehet, hogy tétlenül kell ülnöm, amíg az orvos meg nem érkezik. Lehetetlen, hogy ne tudnék valahogy segíteni. Frollo haldoklik.

Sírva fakadtam.

- Lola...

Könnyes szemmel néztem a férfira. Bágyadt tekintete az arcomra tapadt.

- Ne... sírjon - kért gyenge hangon. - Nincs... miért.

- Ne beszéljen! Árt az egészségének.

Lehajoltam hozzá, és két kezembe fogtam az övét, pont mint a legelső személyes találkozásunkkor. Frollo most is közömbösen nézett, mint akkor. Ez a pillanat mégis más volt.