A főesperes szíve |BEFEJEZETT|

Az ítélet

(Frollo szemszöge)

Mindegyikük ott volt. A szemükben őszinte gyűlölet égett irántam. Nem foglalkoztak azzal sem, hogy én voltam az, aki szabadon engedte őket. A szüleiktől az irántam érzett haragot és megvetést is örökölték. Pedig igazából fogalmuk sincs róla, mi is történt. Azt egyedül Lolának meséltem el.

Lola!

Tekintetem ide-oda kapkodtam közöttük, de nem láttam sehol. Ez megijesztett. Talán annyira meggyűlölt, hogy még a többiekkel együtt sem volt hajlandó eljönni?

A szőke nőszemély ajka mosolyra húzódott.

- Lola nincs itt. Ne keresse. Úgy egy órája a reptérre indult minden cuccával. Az sem valószínű, hogy még a városban van.

Fájdalom hasított a szívembe, a torkom elszorult. Lola hazament? Nem, az nem lehet.

Az erőm elhagyott. Elment. Pont most, amikor végre megszabadultam az egyház nyomásától! Most, amikor végre boldogok lehetnénk!

Holtra válva hagytam, hogy megkötözzenek. Mi értelme lett volna ellenkezni? Lola nincs itt. Nincs már velem. És valószínűleg soha többé nem fog visszajönni.

Lelkileg már ekkor teljesen összetörtem. Nem ellenkeztem; tűrtem, hogy a Notre Dame felé vonszoljanak.

Nagy robajjal rúgták be a kaput. A vas olyan erővel vágódott neki a falnak, hogy a vakolat pókhálószerűen berepedt. Lépteket hallottam. Felnézve Quasimodot vettem észre, ahogy az emelten állva, döbbenten figyeli az eseményeket. Megráztam a fejem, jelezve, hogy nehogy le merjen jönni. Ijedten bólintott, és hangtalanul visszahátrált a harangtoronyba.

A kínzókamrához tartottak. Ahhoz persze nem volt eszük, hogy kifaggassanak, hol a kulcs, inkább betörték az ajtót, majd belöktek a sötét helyiségbe.

- Vince, ezt nézd! - szólalt meg egy női hang. Szavait lánccsörgés kísérte.

- Igen, ez a hely megteszi - felelt egy elégedett férfihang. - Rögzítsétek egy rácshoz, és vegyétek le a felsőjét! - adta ki az utasítást. - Ideje, hogy a tiszteletre méltó főesperes úr megtapasztalja azt a kínt, amit mi is átéltünk.

Percekkel később már úgy voltam, ahogy a (valószínűleg) vezérük kérte. Bilincsekkel szorítottak a rácshoz, melyeket túl szorosra állítottak. Már most fájt mindkét karom. Az előttem álló férfi egy korbácsot lengetett meg előttem.

- Nincs kegyelem, remélem, tudja.

Összeszorítottam a számat. Minek húzza az időt? A vak is láthatja, hogy alig tudja türtőztetni magát. Szíve szerint már halálra korbácsolt volna. Mégis mi tartja vissza? Úgyis tudom, hogy nem fognak elengedni. A véremet akarják a tetteimért cserébe.

- Hol van Lola?

A szívem ezúttal is felülkerekedett a büszkeségemen. Ha most meg is halok, legalább hadd tudjam, merre jár a szerelmem. Addig nem nyugodhatok.

- Már mondtam - válaszolt a férfi helyett a szőkeség. - Hazament. Ne is reménykedjen benne, hogy idejön és megmenti magát.

Haza, jó, rendben. De hol van neki a haza? Úgy tudtam, nem akar visszamenni oda, ahol felnőtt. Hogy miért, azt még nekem sem árulta el. Pedig tudnom kéne.

- Lola rendkívül naiv teremtés, nem gondolja? - A lány gonoszul csillogó szemébe néztem. Kifejezéstelen arccal vártam a folytatást. - Komolyan elhitte, hogy maga szereti őt! A kis bolond tényleg biztos volt benne, hogy Claude Frollo jó ember! Még most sem hiszem el, hogy valaki ennyire ostoba.

- Szerintem viszont csak a féltékenység szól önből - szakítottam félbe. - Emlékszem magára. Nem felejtettem el, hogy két éve elém állt, és szerelmet vallott. Ezek szerint azóta sem tudta nekem megbocsátani, hogy elutasítottam, nem igaz?

A lány kikapta a férfi kezéből a korbácsot, és ütni kezdett vele.

Egy ideig bírtam összeszorított fogakkal, de mikor már a mellkasomon nem volt ép bőrfelület, de ő még mindig vert, a fájdalomküszöböm feladta a harcot. Fájdalmas ordításomtól zengett a kínzókamra. A saját vérem szaga fullasztó volt. Minden csapás újabb és újabb kínhullámot zúdított rám. Eszemet vesztve eresztettem ki a hangom.

- Jól van, Bella, jól van!

Végre nem jött több csapás. Térdre estem, kapkodva vettem a levegőt. Köhögtem egyet-kettőt, de ezzel csak annyit értem el, hogy még több vér loccsant a földre.

Valaki hátba rúgott, mire egy szenvedő nyögés kíséretében elterültem a földön. Karjaim természetellenesen kicsavarodtak. Attól tartottam, bármelyik pillanatban eltörhetnek. Oldalra fordítottam a fejem. Egy másik férfi volt az. Elégedetten nézett végig rajtam. Különösen az alattam elterülő vértócsát figyelte boldogan.

Ezek nem a véremet akarják. A halálomat kívánják. És erről saját kezűleg fognak gondoskodni.

- A halál sokszor megváltás. - A mögöttem álló férfi egy kést vett magához, majd megragadta egyik pattanásig feszült karomat. - Ezt bizonyára ön is így fogja gondolni, Frollo.

Egy határozott mozdulattal eltörte a jobb karomat.

A fájdalom elviselhetetlen volt. Magamban fohászkodtam, hogy képes legyek elájulni. Ha nem érzem a kínt, azt tesznek, amit csak akarnak.

Ők azonban ezt nem így gondolták. Akárhányszor az eszméletvesztés határára szédültem, pofon vágtak, vagy az arcomba löttyintettek egy vödör vizet. Gonosz nevetésüket sosem leszek képes elfelejteni. Élvezték, hogy szenvedni látnak.

A lány, Bella, egyszer lehajolt hozzám.

- Vegyen mély levegőt, főesperes úr. Jó tanácsként mondom.

Nem értettem, miért mondja, így nem fogadtam meg a tanácsot. De amikor a férfi a kés élét a lapockámhoz érintette, tudtam, hogy hallgatnom kellett volna rá.

Az ordítástól teljesen berekedtem, de a fájdalom nem csökkent, a kínzás végtelenül hosszúnak tűnt.

- Meg fog halni, Claude Frollo. És most nincs Lola, aki kiállna önért.

Testileg és lelkileg is ki voltam készülve. Már homályosan láttam. Lola... Mit meg adnék érte, ha még egyszer láthatnám! Mit bánom én, ha meghalok?! Csak őt akartam a közelemben tudni. Ha mindenképpen meg kell halnom, a karjaiban érjen utol a végzet. Csak egyetlen egyszer hadd öleljem magamhoz, hadd csókoljam meg, hadd mondjam neki, hogy szeretem.

De Lola elment. Az pedig, hogy velem mi lesz, fikarcnyit sem számított.

Áldottam a percet, mikor kisétáltak a kamrából, én pedig végre eszméletlenül heverhettem a földön.

Fogalmam sem volt, mennyi idő telhetett el, de amikor magamhoz tértem, már a templom előtt álltam bilincsbe fogott karokkal, vérző felsőtesttel, kínok között. Alig láttam. Szédülés fogott el. Rettenetes volt.

- Mit szólna egy kis örömtűzhöz, főesperes úr? - kérdezte rosszmájúan egy férfi.

Társai gonosz nevetéssel fejezték ki elégedettségüket. Én dühös arckifejezéssel néztem vissza rá.

Farakások tömkelege volt körém gyűjtve. Az említett férfi kezében egy égő fáklyát tartott. Tűz. Máglyahalál. Hát persze. Ez a legkegyetlenebb kivégzési mód. Az ember fuldoklik a füsttől, de nem tud olyan ütemben megfulladni, hogy ne legyen magánál, mikor a tűz eléri. Elevenen elégni - igazi kínhalál. És most rám is ez vár.

Lehunytam a szemem.

- Itt a vége, Claude Frollo. Nem okozol nekünk több szenvedést.

Lola, látni akarlak! - Még a halálom pillanatában is csak rá tudtam gondolni. De már késő. Nem menekülhetek. A sorsom megpecsételődött.

- Elég!