A főesperes szíve |BEFEJEZETT|

Távozás

(Lola szemszöge)

A gondolataimba merülve sétálgattam a folyosón, amikor nyílt az ajtó. Egy köpenybe burkolózó alak lépte át a küszöböt. Az álcája tökéletes lett volna, ha szőke haja és világoskék szeme nem ragyog ki a sötét összképből. Alig hittem el, hogy volt bátorsága eljönni ide.

- Bella! - szóltam meglepetten.

- Lola! Hát életben vagy?!

Bella odarohant hozzám és a nyakamba ugrott. Én is szorosan öleltem magamhoz őt. Örültem neki, hogy itt van. Az iménti mondatából arra következtettem, hogy aggódott értem. És nemcsak ő, hanem a többiek is. Végtelenül hálás voltam.

- Hála az égnek, hogy megvagy! Mindenki annyira aggódik érted!

- Jaj, Bella, én is úgy aggódtam! Minden rendben? Mindenki jól van?

- Igen. Szerencsére egy-két kisebb-nagyobb sebbel mindenki megúszta. De te hogy kerültél ide?

Elmondtam neki, hogy az egyik katona szemrebbenés nélkül képes lett volna megölni, ha a főesperes nem lép közbe. Az itt történteket nem említettem meg, de azt igen, hogy nagyon kedvesek velem.

- Szóval ezek a kötések még arról a napról valók?

Bólintottam. Ez idő alatt Bella lehúzta a csuklyát, és láttam, hogy az arca csupa karcolás. Egy ragtapaszt is felfedeztem az állán.

- Hiányzol nekünk, Lola. Szeretnénk, ha visszajönnél. Nagyon fognak neked örülni! Már azt hittük, meghaltál.

- Hogy jutott eszedbe, hogy itt keress?

- Láttam, amikor Frollo behozott ide. De azt hittem, halott vagy. Ezért van az, hogy csak most jöttem.

Hallgattunk. Bella azért, mert nem tudott hova lenni örömében. Én meg azért, mert nem tudtam, mit tegyek. Nagyon vele akartam menni. Alig ismerem őket, mégis egytől egyig a szívemnek kedves mindenki, akivel együtt szórakoztunk a bolondok napján. Ugyanakkor Frollo... vagyis Claude annyira kedves hozzám. A szavai, amelyek azt ígérték, hogy bármikor fordulhatok hozzá nem mentek ki a fejemből. Meg persze azt az apróságot sem felejtettem el, hogy totálisan belehabarodtam a Notre Dame főesperesébe. Viszont ő... nem is tudom. Azt nem mondom, hogy nem érez irántam valamit, de sosem vallaná be.

A mérleg nyelve egyértelműen az egyik oldal javára billent.

- Az esti harangszó után visszamegyek hozzátok. Megtennéd, hogy megvársz?

- Persze! - Bella arca ragyogott a boldogságtól. - Most megyek, el kell mondanom mindenkinek a jó hírt, hogy életben vagy. Jaj, Lola, úgy örülök! - ölelt meg ismét.

Fürge léptekkel igyekezett az ajtóhoz.

- Bella, egy pillanatra!

- Igen?

- Sokat segítettél azzal, hogy eljöttél - mosolyogtam rá. Ha tudná, mennyire!

- Ó, hát... igazán nincs mit. - Viszonozta a mosolyt. - Este találkozunk, Lola!

Az orvos ma vizitelte utoljára Claude-ot. A vizsgálat után megkértem, hogy jöjjön át egy másik szobába, és szedje le a kötéseimet.

- A lábán még hagyni kéne - vélekedett.

Hevesen megráztam a fejem.

- Ne. Kérem, vegye le!