Tánc

223 24 21
                                    

(Frollo szemszöge)


Pillantása nem eresztett. Az egész olyan álombélinek tűnt. Volt valami a tekintetében... valami igéző. Az egész lénye vonzotta a tekintetet. Tekintetünk egymásba kapaszkodott egy pillanatig erejéig, aztán táncolni kezdett.

Felpattantam. Az őrök ugrásra készen néztek rám, én azonban leintettem őket. Micsoda bűnös tánc! Csatlakozott hozzá az a másik nőszemély is, akit látásból már jól ismertem. Sosem értett a szép szóból; most is elégedetten illegette magát. Odasúgott valamit a jövevénynek, akinek erre lapostányér méretűvé kerekedtek a szemei, de bólintott.

Mindketten leugrottak a színpadról, a tömeg közepébe. Visszaültem, arcomat a tenyerembe rejtettem. Én ezt nem bírom! Miért kell minden évben végignéznem, miért?!

Elfáradtam. Közel s tova tizennyolc éve vagyok a Notre Dame főesperese. Az emberek mindig is gyűlöltek a keménykezűségem miatt. Azt mondták, zsarnok vagyok, nem is érdemlem meg, hogy egyházi méltóság legyek. A miséken is hányszor próbáltam figyelmen kívül hagyni a rosszindulatú susmorgásokat! Tébolyult, önző, igazságtalan és szívtelen - ezeket hallottam a leggyakrabban.

Engem mindenki megvetett.

Nem volt ez másképp azelőtt sem, hogy kineveztek főesperessé. Éltanuló voltam, örök osztályelső. Akik a tanulmányaim alatt megszóltak, féltékenységből tették csupán. Mert csak a legkiválóbbnak adatott meg az esély, hogy egy ilyen híres templomban, mint a Notre Dame, váljanak vallási személlyé. A családom sem értette soha, miért a hitet választottam. Pedig a válasz egyszerű volt: a hit nem csap be, nem hagy cserben, nem árul el soha. A hit mindig velem volt.

Engem sosem értett meg senki.

- Minden rendben van, uram? - A testőrség kapitánya a vállamra tette a kezét. - Szeretné, hogy véget vessek ennek?

Ó, igen, másra sem vágyom jobban! De nem tehettem. A törvény az törvény.

Megráztam a fejem, intettem, hogy álljon vissza a helyére. Ismét a két lány táncát figyeltem. Mégis mit látnak bennük az emberek? Miért szeretik őket ennyire? Hiszen ez csak tánc, ostoba művészet! Semmit sem ér!

Dühösen megráztam a fejem, idegesen szorítottam össze a szemem. Már nem kell sok. Biztosan mindjárt vége ennek a szörnyűségnek.

De a szörnyűség csak ezután jött.

Arra eszméltem fel, hogy valami meglegyint. Felkaptam a fejem. Az új lány állt előttem, csábító mosollyal az ajkán. Értetlenül néztem rá. Mi a fenét akar? Nem elég neki, hogy kedvére táncolhat? Vörös selyemkendő volt a kezében. Pontosan olyan színe volt, mint a ruhának, amit viselt. Vagy a rúzsnak, amivel ajkát színezte. Gesztenyeszín haja két fonatból indult a feje tetején, majd szabadon omlott a hátára. Gyanakvón figyeltem minden mozdulatát.

Mikor biztos volt benne, hogy figyelek rá, táncolni kezdett. Kicsit olyan volt, mintha ez a tánc csak nekem szólna. A kendőt szép nyaka köré csavarta, de rögtön le is kapta, és felém dobta. A markomba szorítottam a kendőt. Valami megmagyarázhatatlant éreztem. Az arcomhoz simítottam. Fahéjas tusfürdő és enyhe füst szaga csapott meg.

A következő pillanatban a lány már az ölemben ült. Minden izmom megfeszült, egész testemben megmerevedtem. A katonák levegő után kapkodtak, én azonban még lélegezni sem mertem. A szeme olyan volt, mint a csillagos égbolt. Mosolyát még elbűvölőnek is találtam volna, ha nem látnám a szemében csillogó gúnyt. Gúny... Ó, magas ég! Ez a lány fog megalázni Párizs népe előtt.

A felismerés beindította a fejemben kongó vészjelzőket. Megfogta a kezemet, amiben a kendőt tartottam, és elhúzta az arcomtól. Kényelmesen elhelyezkedett az ölemben, lábait összekulcsolta a derekamon. Minden lélekjelenlétemre szükségem volt, hogy ne nyögjek fel. Másik kezével megsimogatta az arcomat, tekintete az ajkamra tévedt. Nem, ezt nem hagyhatom!

De mit ér az elhatározás, ha a testem tiltakozik? Legszívesebben magamhoz szorítottam volna őt. Ez még egy lightos gondolat volt a többihez képest.

Hüvelykujját végigfuttatta alsó ajkamon. Felszisszentem, mintha megégettem volna magam. Bizsergést éreztem ott, ahol megérintett. De amikor közelebb hajolt, rémülten néztem a szemébe. Meg fog csókolni. És ha tényleg megteszi, aláássák a jóhíremet. A sárba tipornak, teljesen és visszavonhatatlanul.

- Bocsásson meg! - suttogta olyan halkan, hogy biztosan csak én halljam.

Aztán az ajkamra hajolt.

De valami nem stimmelt. Ujja továbbra is az ajkamon volt, így igazából nem is csókolt meg. Hirtelen elengedte mindeddig szorított kezemet, és a kendőt kettőnkre dobta, hogy senki se lásson minket.

- Annyira sajnálom! - mondta még. Kiszállt az ölemből, a kendőt visszahajította az ölembe, mely még mindig forró volt a közelségétől. Még egyszer rám nézett, aztán visszatáncolt a színpadra.

- A mindenit! Ez volt ám a forró hangulat, nem gondolja, főesperes úr? - Féktelen taps és éljenzés jutalmazta a két némbert, amint távoztak. A bohóc újra színre lépett, méghozzá ezzel a rendkívül humoros megszólalásával.

Felálltam, ezúttal azzal a szándékkal, hogy visszamegyek a templomba.

- Ügyeljetek rá, hogy minden rendben legyen - vetettem oda félvállról a kapitánynak, és visszavonulót fújtam.


Amint becsukódott mögöttem a Notre Dame ajtaja fáradtan térdre rogytam. A kendőt még mindig szorítottam.

A főesperes szíve |BEFEJEZETT|Where stories live. Discover now