A főesperes szíve |BEFEJEZETT|

Csalódás

(Lola szemszöge)

Ott álltam a börtön egy cellájában fejem fölé bilincselt karokkal, és keservesen zokogtam. Hideg volt itt, nagyon fáztam a lenge, pipacsszínű ruhában, amit akkor kaptam magamra, mikor megérkeztek a többiek.

Először nem értettem, mit keresnek nálunk. Szerencsére Áron felvilágosított.

- Minden hét negyedik napján összegyűlünk itt nálunk, mint egy nagy család. Tudod, mi, utcaművészek összetartunk. Mindenki ismer mindenkit. Semmi extrát nem szoktunk ilyenkor csinálni, csak beszélgetünk, meg esetleg a lányok táncolnak, mi meg zenélünk. Élvezni fogod, majd meglátod! Kedvelni fogsz mindenkit.

Igaza lett. Nagyon kedvesek voltak velem valamennyien. Nem kívülállóként kezeltek, hanem új bajtársként. Ez nekem elmondhatatlanul jólesett. Szívesen táncoltam is a lányokkal. A tánc kellős közepén törték ránk az ajtót.

Az ajkamba haraptam, hogy ne kiáltsak fel hangosan. Hogy tehette ezt?! Ugyanott tartottunk, mint a farsang után. Akkor is mondhatott volna nemet. Akkor sem kellett volna ránk uszítani a katonákat. De Claude büszke. És hihetetlen, hogy mennyire függ az egyháztól. Elvakultsága hittel szemben újra arra késztette, hogy semmibe vegye a szerelmünket. Elárult. A hitet választotta helyettem. Megint. Kételkedtem benne, hogy ezt valaha meg tudom bocsátani neki. Nekem nem elég a második hely. Azt akartam, hogy a férfi, akit szeretek, értem éljen, és ne a hitért. Lehet, hogy ez önző dolog, de nem tehetek róla. Az egyház nem győzhet le.

Nyílt a cella ajtaja. Az alak belépett, és betette maga után. Nem néztem fel. Tudtam, hogy ki az, de nem voltam rá kíváncsi. Eleget láttam már belőle.

- Lola, hadd magyarázzam meg!

Makacsul hallgattam, és minden figyelmemet a mocskos padlónak szenteltem. Ez a hely olyan, mint egy szemétdomb. Értem én, hogy bűnözőket tartanak itt a kivégzésükig, de könyörgöm, belehalnának egy kis higéniába?!

- Lola, kérlek...

Dühösen fújtam egyet. Mit akar még tőlem? Mit vár ezek után? Hogy a történtek ellenére a lábai előtt heverek, ha csak rám néz? Hát téved!

- Legalább nézz rám! - Kezébe vette az államat és maga felé fordított.

- Talán azt akarod, hogy megint leköpjelek? - kérdeztem ingerülten. - Hagyj békén!

- De Lola...

- Hallgass már, Claude! - csattantam fel. - Mi a fenét akarsz?! Nem volt még elég?! Nem elég, hogy eldobtad a szerelmünket, mint valami jelentéktelen tárgyat? Mi kell még?!

- Lola...

- Ne szajkózd már a nevemet! Elég legyen! Nem bírom elviselni, hogy a közelemben vagy!

Claude térdre esett, átölelte a derekamat, úgy könyörgött tovább.

- Bocsáss meg nekem! Nem kellett volna hagynom, hogy a katonák rátok rontsanak. Az én hibám, tudom. De az egyház...

- Hagyd abba, Claude! - szakítottam félbe. Forrt bennem a düh, és semmi akadályát nem láttam annak, hogy szabadon engedjem a felgyülemlett feszültséget. Magamból kikelve kezdtem ordibálni fele, elfordítva róla a tekintetemet. - Én is tudom, hogy mindenről te tehetsz. Mindenki tudja. Azt hiszed, a szánalmas kis bocsánatkérésed ér valamit?! Hol élsz te?! Nem vagy szent, hogy bárki megbocsássa azt a sok szörnyűséget, amit elkövettél. Jó ég, szerintem még azzal sem vagy tisztában, mit is tettél. - Gúnyos nevetésem visszhangzott a cellában. A legszívesebben felpofoztam volna az előttem térdelő férfit. - És már megint az egyházzal jössz! Miért nem tudsz egyszer az életben felelősséget vállalni a tetteidért?!

Claude görcsösen kapaszkodott a derekamba. Annyira, hogy azzal már fájdalmat okozott. Hát jó. Akkor neki is fájni fog.

- Nem is értem, mi ütött belém, amikor megláttam benned a nagybetűs embert. Nem érdemelted meg a segítséget. Most már tudom, hogy nagyot hibáztam akkor. De nem ez volt a legnagyobb hibám, hanem az, hogy beléd szerettem.

- Ezzel arra célzol, hogy már nem is szeretsz?! - kapta fel a fejét.

Egy utolsó undorodó pillantást vetettem kétségektől gyötrődő arcára.

- Gyűlöllek, Claude Frollo.

- Nem! - kiáltott rám fájdalmas hangon.

Felállt, úgy nézett farkasszemet velem. Arcára kiült a fájdalom. És a düh. Biztosan senki sem mondta még a szemébe, mit gondol róla. Ugyanakkor még mindig reménykedett, hogy nem volt komoly, amiket hozzávágtam. Nem törődött a tekintetemből sütő méreggel.

- Ez nem igaz - mondta. - Tudom, hogy te sem gondolod komolyan, Lola. Te még most is ugyanúgy szeretsz engem, mint amikor nekem adtad magad!

Felém kapott, kirántotta kezeimet a bilincsek fogságából, és durván magához rántott. Aztán csókolni kezdett. Ajkamat erősen összezártam, aminek hatására áttért a nyakamra. Próbáltam ellökni magamtól, de ezzel csak annyit értem el, hogy egyik kezével összefogta két karomat a fejem fölött.

- Nem teheted ezt velem, Lola! Nem mondhatod, hogy nem szeretsz!

Claude teljesen kifordult önmagából. Másik kezével leszabadta rólam a ruhát, és a földre rántott. Sikítani kezdtem.

- Ne, ne, ne!

- Szeress, Lola! Szeress úgy, ahogy azon a hajnalon tetted!

Csókjaival egyre lejjebb haladt. Ezzel egy ütemben én egyre hangosabban ordítottam.

- Gyűlöllek! Tiszta szívből gyűlöllek!

- Mi folyik itt?

Claude azonnal leszállt rólam. Egy őr állt a cella ajtajában. Dühösen összevonta a szemöldökét.

- Főesperes úr, attól tartok, meg kell kérnem, hogy távozzon.

Meglepetésemre Claude nem ellenkezett. Felvette a földre hajított ruhámat, és hozzám vágta. Mielőtt kilépett volna visszanézett rám. Megbánást láttam rajta. Az ajtó becsukódott mögötte.