Düh

170 23 26
                                    

(Lola szemszöge)


A napok csak teltek és teltek. A forgatókönyv minden áldott nap ugyanaz volt: felkeltem, kerültem Bellát, esetenként váltottam a fiúkkal néhány szót, néha főztem, takarítottam, ha megkértek, de amúgy csak a matracomon gubbasztottam. Nem érzem magam túl jól Belláéknál. Az éjszakákat ébren forgolódva töltöttem. A gondolataim minduntalan Claude felé kanyarodtak. A hiánya megőrjített.

- Miért nem alszol már? - mordult rám Bella.

- Bocs.

Bella a másik oldalára fordult, nekem háttal.

- Napok óta ez megy, Lola. Verd már ki a fejedből Frollot!

Nem feleltem. Ha megtettem volna fix, hogy leüvöltöm a fejét, ami tekintve, hogy én csak egy vendég vagyok itt, nem lenne túl szerencsés.

- Figyelj, ötletem sincs, mit mondott vagy tett, amíg ott voltál, de nem is fontos. Csak szórakozott egy kicsit. Játszadozott veled, érted? Neki az egész semmiség volt.

Nyugi, Lola! Mély levegő, tartsd bent egy picit, kifúj. Nem számít, mit mond Bella. Te tudod, mi az igazság.

A fal felé fordultam.

- Azt hiszed, ha nem szólsz hozzám, majd mindent visszaszívok?

- Dehogy hiszem! De mit kéne mondanom? Én ismerem Frollot, te meg nem. Ennyi.

- Ostobaság.

- Szerinted.

Mi a fene van Bellával? Amióta visszajöttem hozzájuk a lány céltáblájává váltam. Ő már akkor is gyűlölte Claude Frollot, amikor pelenkás volt. Az utcaművészek belenevelték egymásba a főesperes iránti gyűlöletet. És tagadták az igazságot.


- El kell mennünk táncolni - jelentette ki másnap Bella. - Áron most szólt, hogy a tartalékaink az utolsókat rúgják.

Ez gáz. Semmi kedvem nem volt a járdaszegélyen tölteni az egész napot. A farsang jutna eszembe róla - meg persze Claude. Nem, én biztos, hogy nem megyek. Ők csinálják csak, hiszen egész életükben így keresték a kenyérre valót.

Megvontam a vállam.

- Jó, menjetek.

- Azt hiszem elég világosan fogalmaztam. Azt mondtam, el kell mennünk táncolni. Kettőnknek. Érted?

- Már miért kéne nekem is mennem? - kötöttem az ebet a karóhoz.

- Amíg itt laksz te is kiveszed a részed mindenből! - kiabálta Bella. - Nem élősködhetsz a nyakunkon! Nagyon gyorsan szedd össze magad, vedd fel a fellépő ruhád, és húsz perc múlva legyél a ház előtt. Nincs apelláta! - azzal fogta magát, a karjára terítette a saját ruháját, és bevágta maga után az ajtót.

Dühösen fújtam egyet. Ilyen nincs!

Kikaptam a már összehajtott ruhát a bőröndömből. Claude ebben látott először.

Kézbevettem a csörgődobomat. Claude már hallott ezen játszani.

Claude, Claude, Claude.

A fenébe is! Nem élhetek egy beteljesületlen szerelem árnyékában!

Felöltöztem, feltűztem a hajam, kisminkeltem magam, és kezemben a hangszeremmel léptem át a küszöböt. A fiúk mosolyogva nyugtázták jelenlétemet, Bellától csak egy rideg pillantás tellett. Érdekel is engem!

- Mehetünk.


Ezúttal a város széle felé vettük az irányt, mivel a többiek kizártnak tartották, hogy itt lennének állomásozó katonák. Őszintén reméltem, hogy igazuk van. Elfogott a hányinger, ha csak a katonákra gondoltam.

Letáboroztunk az egyik utcában, Ben egy rongyos vászondarabot terített a lábaink elé. A fiúk hátukat egy ház falának vetve játszani kezdtek. Bennél gitár, Dave-nél dob, Áronnál trombita volt. Egyik hangszer sem passzol a másikhoz. El nem bírtam képzelni, hogy fognak szólni együtt.

- Ne őket bámuld, hanem táncolj! - szólt rám Bella, aki már magára is terítette bíborvörös kendőjét. - Hol a kendőd? Azt hittem egyértelmű, hogy azt is hozd. Nem azért adta neked Vince, mert unatkozott, hanem hogy ezentúl tudj kelléket használni a táncoláshoz.

Pedig azt a kendőt nem fogja nálam látni többé. Még a farsangon elhagytam...

Vagyis nem! Otthagytam Claude ölében. És megmondom őszintén, amikor elmentem a Notre Dame-ba, hogy beszéljek vele, eszembe sem jutott visszakérni tőle a rongydarabot.

Claude. Már megint.

- Fogalmazhattál volna egyértelműen - válaszoltam ködösítve. Ezúttal simán kimentettem magam. A többivel ráértem később foglalkozni. - Táncoljunk.

Bella vállat vont. Beképzelt csitri.

Figyelmen kívül hagyva a jelenlétét táncolni kezdtem. Csörgődobomat most nem használtam, hiszen a fiúk szolgáltatták a ritmust. Igyekeztem minden dühömet, csalódottságomat és félelmemet belevinni a táncba.

Claude. Bár Claude is látna megint táncolni!

Érmék csörgését hallottam. Remek. Legalább az megvan, amit Belláék akartak. Megálltam.

- Szép volt - nézett rám egy csipetnyi irigységgel a lány. - Akkor most én jövök.

Az ő tánca jellemtelen volt. Színtiszta harag égette belül, amit így fejezett ki. Már engem is gyűlölt, nem csak Claude Frollot. Milyen kár, hogy nem tudta, ennek semmi jelentősége nincs a szememben. Ugyanakkor ahogy néztem, hogyan libbenti meg ruhájának szoknyáját, hogyan mosolyog csábosan a férfiakra, hogyan kacsint rájuk, megértettem, Claude miért szokta elűzni őket a templom közeléből. Ennek a lánynak nincsenek erkölcsei.


Sötétedés után indultunk haza. A lábaim égtek a fájdalomtól. A rossz lábamnak nagyon nem tett jót ez a mai nap.

Fáradtan battyogtunk a ház felé. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Volt pénzünk - négyen ezzel tökéletesen meg voltak elégedve. Én azonban egész nap azzal voltam elfoglalva, hogy mentsem a helyzetet. Bella olcsó kis szajha módjára rázta magát, minden arra tévedő férfira rámászott. Ekkor jöttem én, és az eddig tőlem megszokott dúdolások helyett hangosan énekelni kezdtem, más ütemre kényszerítve a három fiút. Igyekeztem kicsit sem túlfűtött nótákra zendíteni.

Csillagtalan volt az éjszaka. Alig láttam valamit. Egész úton attól rettegtem, hogy eltaknyolok, és az utcán kell töltenem az éjszakát. Mert hogy a házhoz nem találnék el vakon az is biztos.

Egy kéz ragadott meg és húzott be a kihalt sikátorba. Felkészültem, hogy teli torokból sikítani kezdjek, de ez a valaki kezét a számra tapasztotta.

- Lola, ne félj! Én vagyok az.

- Quasimodo?

A főesperes szíve |BEFEJEZETT|Where stories live. Discover now