A főesperes szíve |BEFEJEZETT|

Vallomás

(Frollo szemszöge)

Szerelmes. Lola szerelmes. Belém szerelmes!

Alig hittem el. Ugyanazt éreztem, mint amikor Quasimodo a szemembe mondta, hogy szerelmes vagyok ebbe a lányba: tagadást és kétségbeesést. Nem lehet igaz. Ez nem történhet meg!

Mondanom kellett volna valamit. De képtelen voltam megszólalni. Hogyan közölhetném egy lánnyal, aki iránt érzek valamit, hogy a kettőnk kapcsolata halott? Összetörném a szívét. És nemcsak az övét, hanem az enyémet is.

- Lola... nem tehetem.

Szótlanul figyeltem hogyan változik reménykedő arckifejezése döbbentté, majd sértetté, és végül szomorúvá. Egy könnycsepp... Kettő... Tíz... A szívem millió darabra tört. Sírt. És én tehettem róla.

- Quasimodoval beszélt erről, igaz? Máskülönben sosem vallotta volna be ezt nekem. - Arcát a kezébe temette. A válla rázkódott a heves zokogástól. - Lola, nézzen rám!

- Maga tényleg csak a hitnek él?! Ez komoly?! Annyira elvakítja az egyház, hogy képes lenne érzelmek nélkül leélni az életét?!

Lola kiborult. Senkit sem láttam még ennyire dühösnek, mint most őt. Folytak a könnyei, de a pillantásával ölni tudott volna. Akár egy démon. Az arca kipirosodott.

- Miért? Miért teszi tönkre az életét, Frollo?

Nem tudtam hova tenni ezt a hirtelen stílusváltást. Az előbb még képes lett volna a torkomnak ugorni, most meg szinte könyörög, hogy szeressem. Nem lesz ez így jó. Nagyon nem.

Ideje tiszta vizet önteni a pohárba.

- Ahogy ön is mondta, nekem a hit a hivatásom. Nem dobhatom el csak úgy. Egyházi méltóság vagyok. Nem mondhatok le azzal az indokkal, hogy szerelmes vagyok. Kitagadnának, örökre. És ön... Az ön életstílusa túlságosan kicsapongó. Ez megvetendő a hit szabályai szerint. Arról ne is beszéljünk, hogy ön milyen fiatal. Maga előtt az egész élet. Miért pazarolna rám ennél is több időt? Nem érdemlem meg. Én elítélem a maga fajtáját. Nagyon sajnálom, de ön és én sosem leszünk egy pár.

Abban a szent pillanatban, hogy elhallgattam, tenyere hangosan és élesen csattant az arcomon. Oldalra kellett kapnom a fejemet, mert nem akartam, hogy kiverje a fogamat. Irdatlan erővel vágott pofon. Nem nézné ki belőle az ember. Persze a düh olykor elborítja az elmét. És pontosan ez volt a célom azzal, amit mondtam neki. Azt akartam, hogy gyűlöljön. Másképp nem tudnám eltaszítani magamtól.

- Ez hazugság. Ön nem ilyen.

- Honnan tudja? Nem is ismer.

- Tudom, hogy nem gondolja komolyan.

- Ó, dehogynem. Mint már említettem, nem vagyok szent.

- Gonosz se.

- Csodálom a naivitását, Lola. Önnek semmi önbizalma nincs, mégis arra biztat másokat, hogy az értéket keressék magukban.

- Miért mond nekem ilyeneket?

- Egy szemernyi rosszindulat nélkül állíthatom, hogy jobb helye van a csőcselék között, mint a Notre Dame falain belül.

Beharapta az alsó ajkát. Szeme könnybe lábadt. A torkom elszorult. Kegyetlen voltam. Épp olyan, amilyennek rajta kívül mindenki lát.

- Miért jött ide, Lola? Mit keres Párizsban?

- Azt... nem mondhatom meg.

Összeráncoltam a szemöldököm. Eddig is jelen volt bennem a gyanú, hogy történt vele valami szörnyűség, ami arra késztette, hogy másik városba menjen. Egy kicsit fájt, hogy még nekem sem mondta el, mi volt ez a valami.

Miután az utolsó hívő is letette gyertyáját az oltárhoz szedelőzködni kezdtem. Noha azt mondtam Lolának, nyugodtan maradhat, amíg fel nem épül teljesen, igyekeztem a lehető legkevesebbet a közelében lenni.

- Nem csoda, hogy ennyire tisztelik a hívei. A tekintélye magával ragadó.

Lola ott állt mellettem, a még égő gyertyák fénye glóriát vontak a feje köré. A szívem megdobbant, ahogy belegondoltam, milyen szépséges ebben a fényjátékban állva.

- Szabad? - Az egyik gyertya után nyúlt.

- Nyugodtan - feleltem.

Felemelte az egyiket, két kézzel tartotta. Megigézve nézte a gyertyalángot. Az én tekintetem róla nem tudott elszakadni. Akármit is mondtam neki, ő kitartott.

- Quasimodo elmesélte, miért gyűlöli ennyire az utcai művészeket.

Ledermedtem. Ezt nem hiszem el!

Lola kezében megremegett a gyertya.

- Szörnyű lehetett átélni mindazt, amit megtudtam. Maga önzetlenül akart segíteni, de minden irányból támadás érte. Nem csodálom, hogy ezt sosem tudta feldolgozni.

- Néha olyan érzésem van, mintha ön jobban ismerne engem, mint én magamat.

- Végül is az én vérem folyik az ereiben - erőltetetten felnevetett, de a szomorúságát nem tudta palástolni.

Átfogtam a fényforrást tartó kezét, és a szemébe néztem.

- Köszönöm, Lola.

Keze remegett, ajka szétnyílt, a szeméből hullani kezdtek a könnyek. Nem szakítottam meg vele a szemkontaktust. Akartam, hogy érezze, mennyire hálás vagyok neki. Nem csak az életemet köszönhettem neki. Meglátott bennem valamit, amit Quasimodon kívül senkinek sem mutattam. Az elveszettséget. Azt, hogy világéletemben csak arra vágytam, hogy valaki elfogadjon.

Fájt, hogy nem tudtam viszonozni a kedvességet. Egy élet is kevés lenne hozzá, hogy kifejezzem a hálámat. Szeretem ezt a lányt.

- Én mindig ön mellett leszek. Fogni fogom a kezét és támogatom, amíg csak bírom. Sosem lesz egyedül. Én ott leszek. De ennél többet nem ígérhetek.

- Frollo...

Kivettem a kezéből a gyertyát, és visszatettem a helyére. Megtettem. Végleg elveszítettem Lolát.

Hátulról átölelte a derekamat. Könnyei eláztatták a köpenyemet. Kezeit összefonta. Ujjait egymásba kulcsolta, pont mint akkor, amikor vért adott. Odanyúltam, szétválasztottam őket, és a saját ujjaimat kulcsoltam az övéibe.

- Nekem még sosem mondott senki ilyen kedves szavakat - mondta. A hangja el-elcsuklott. - Néha úgy érzem, mintha évek óta ismerném önt, Frollo.

- Claude.

- Tessék?

- Szólítson Claude-nak. És örülnék, ha tegeződnénk, Lola.

Ez volt minden, amit abban a helyzetben tehettem.