A főesperes szíve |BEFEJEZETT|

Elhatározás

(Lola szemszöge)

- Jaj, Quasimodo, olyan jó, hogy itt vagy! - öleltem magamhoz könnyekig hatva a fiút. Világosbarna köpenybe burkolózott a kíváncsi tekintetek elől, csuklyáját mélyen a fejébe húzta, nehogy bárki is felismerje. Lerítt róla, hogy nagy titokban érkezett. Ő is legalább annyira örült nekem, mint én neki. Ügyetlen mozdulattal ütögette meg a hátamat válaszképpen. - Úgy hiányoztál! Hogy találtál meg?

- Egész éjjel az utcákat róttam - válaszolta. Zavartan toporgott, mintha nem tudná, mit is akar pontosan. - Kész csoda, hogy erre jártunk mindketten. Már kezdtem feladni.

Elmosolyodtam. Nem, Quasimodo sosem tett le volna arról, hogy megtaláljon. Ahhoz túlságosan szereti a bácsikáját.

Hát igen. A szívem azt súgta, hogy Quasimodo Claude miatt van itt.

- Claude-ról van szó, igaz?

Oldalra pillantott, majd vissza rám. Bátortalanul bólintott. Idióta mosollyal a képemen sóhajtottam hangosan, kezemet a szívemre szorítottam.

- Mit üzent? Mert üzent nekem valamit, ugye, Quasimodo? Ugye ő küldött értem? - Megfogtam a fiú kezét és reményekkel telve vártam a választ.

- Lola, nyugodj meg! Nem Frollo küldött. Valószínűleg azt sem tudja, hogy eljöttem.

- Ó.

Hogy is gondolhattam erre? Claude talán még örül is neki, hogy nem vagyok ott. Ostoba vagyok. Szó sincs semmiféle viszontlátásról.

Elengedtem a fiú kezét.

- Ne legyél szomorú! Frollo nem tudja, hogy téged kereslek, és pont ez a lényeg.

Felkaptam a fejem. Ezt most jól értettem?

- Ez azt jelenti...?

- Lola, kérlek, gyere vissza! Hiányzol! Mindkettőnknek. Frollo kezd beleőrülni a hiányodba. Ez nem mehet így tovább. Félek, hogy megint képes lesz valami őrültséget elkövetni, ha nem láthat viszont téged.

A szívem gyors tempóban kezdett verni Quasimodo szavait hallva. Hiányzom Claude-nak. Nem akartam elhinni. Hiányzom neki.

- Lola...?

- Ő is nagyon hiányzik nekem.

- Akkor visszajössz?

Hirtelen elbizonytalanodtam. Hagyjam itt szó nélkül Belláékat? Oké, tény, hogy nem vagyunk puszipajtások, de aggódtak értem. Megkerestek, akárcsak most Quasimodo. Befogadtak a házukba. És bár szörnyen összevesztem Bellával a fiúk maradásra bíztattak. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a három fiú már a család egy tagjaként tekintene rám.

De Claude... Claude teljesen más eset. Iránta nem hálát érzek, hanem szerelmet.

Nem volt kétséges, hogy hogyan döntök.

- Kérlek, mutasd az utat, Quasimodo!

Bella és a fiúk szó nélkül hátrahagytak. Értettem, hogy nem hallhatták, amikor Quasimodo berántott abba a sikátorba, de könyörgöm, egy idő után csak leesett nekik, hogy eggyel kevesebben vannak!

Igazából teljesen mindegy volt. Quasimodoba kapaszkodva futottam a Notre Dame felé. Ruhám szoknyáját másik kezemmel meg kellett emelnem, hogy ne gátoljon a mozgásban. Alig maradt valamennyi hajam az eredeti helyén, ahová feltűztem. A legtöbb tincsem zabolátlanul lebegett a fejem körül. A sok tánctól a sminkem is elkenődött. A lábam alig bírta az iramot, amit diktáltam.

Semmivel sem törődtem. Csak a cél lebegett a szemem előtt: minél előbb látni akartam Claude-ot.

A főbejáratnál a fiú elengedte a kezem.

- Menj csak! Én a hátsó bejáraton át megyek be. Hajnalodik; Frollo már biztosan ébren van.

- Köszönöm, Quasimodo. Mindent köszönök. Te egy igaz barát vagy.

A fiú zavartan elpirult, intett egy aprót, és eltűnt az éjszakában.

Vettem egy mély levegőt és kitártam a Notre Dame kapuját.

Sötét volt odabent, egyetlen helyet leszámítva: a kápolnát. Mosolyognom kellett; anno a kápolnában találkoztunk először. Arrafelé vettem az irányt.

A szívem (ha az egyáltalán lehetséges) még gyorsabban kezdett verni. Claude ott állt bent. A jól ismert főesperesi egyenruha volt rajta. Mikor odaértem éppen előhúzott a zsebéből egy vörös kendőt - az én kendőmet. Fülig pirultam. Claude megtartotta azt a rongydarabot, amit puszta véletlenből hagytam nála a farsangon. Az arcához emelte, és bár háttal állt nekem, tudtam, hogy beleszagolt. Azt hiszem, a főtt rák elbújhatott volna az arcszínem mellett abban a pillanatban.

Az elmúlt tizenhét évben egyszer sem éreztem még azt, ami Claude közelében a hatalmába kerített. Hiába volt a főesperes felnőtt férfi, én őt szerettem, csak őt.

Beljebb merészkedtem, és szerelmes hangon köszöntöttem:

- Szia. Jó látni, hogy ezek szerint nemcsak te hiányoztál nekem, hanem én is neked.