A főesperes szíve |BEFEJEZETT|

Kötelesség

(Frollo szemszöge)

A harangtoronyból néztem a templom előtt állomásozó ezer katonát. Összevissza járkáltak, fekete páncélzatukban belevesztek a sötét éjszakába. Egy nyüzsgő hangyabolyra emlékeztetett a kép.

Éjfélt ütött az óra. Már csak néhány órám maradt.

- Mit keresnek itt az egyház katonái?

Quasimodo értetlenül tekintett le az alattunk elterülő képre. Nem mondtam el neki, hogy miért hívattak délután. Nem válaszoltam egyetlen kérdésére sem, csak annyit mondtam, hogy az egyház számító és kétszínű. Semmi szükség rá, hogy az unokaöcsémet is belekeverjem. Bőven elég lesz végignézni, hogy Lolát börtönbe vetik.

- Ez nekem nagyon nem tetszik - folytatta az elmélkedést Quasimodo. - Frollo, kérlek, áruld el, hogy mit akarnak tőled!

Megráztam a fejem.

- Nem mondhatom el.

Megfordultam és visszamentem a templomba. Ha elmondanám Quasimodonak az igazat kétségbeesnék. Talán még arra is képes lennék, hogy megtagadjam a parancsot. Az pedig kizárt. Alá vagyok rendelve az egyháznak. Kötelességem megtenni mindent, amit csak akarnak.

Kötelesség...

Egy percet sem aludtam. A gondolataim nem hagytak nyugodni. Kétségem támadt afelől, hogy helyesen cselekszem-e. Pontosabban: tudtam, hogy nem helyes, amit tenni készülök. De nem volt beleszólásom. Ha ellenszegültem volna, még rosszabbul járnak.

Szokásos öltözékem fölé felvettem egy ezüst mellvértet is. Jobb, ha minden eshetőségre felkészülök. Az övembe csúsztattam egy tőrt, és nagy sóhajtás közepette kiléptem a Notre Dame kapuján. A katonák szeme rám tapadt. Vérszomj fertőzte pillantásuk kereszttüzében rájöttem, hogy ebből hatalmas baj lehet. Ezek itt az egyházi őrség tagjai. Az egyházi személyek gyűlölete rájuk is átragadt. Valószínűleg alig várják, hogy útra kelljünk. Mészárolni akarnak. Vért ontani.

Nem fogom hagyni. És úgy ítéltem meg, ezt jobb közölni velük:

- Az egyház parancsa szerint le kell csapni az utcaművészekre. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mindenki kedvére öldökölhet.

A tömeg mozgolódni kezdett. Nem volt könnyű dolgom. Nagyon nem tetszett nekik, hogy én irányítok.

- De uram, ez nem igazság! - hallottam ki valamelyikük hangját. - Igazán megérdemelnénk mi is egy kis szórakozást! Abban nekünk már semmi élvezet nem lesz, hogy a halálos ítéletek után hullákat takarítsunk.

Ez a beszéd felforralta a többi katona vérét is. Egyetértettek társukkal. Nem lesz ez így jó.

- Nem! - Hangom keményen csengett. Mind elhallgattak. - Nem fogom hagyni, hogy őrültek módjára gyilkolászatok! A parancs nem említ semmiféle öldöklést. A feladat csupán annyi, hogy minden utcaművészt elfogjunk és a helyi börtönbe zárjuk őket. Se több, se kevesebb. Nem érdekel, ha ez valakinek nem tetszik. El lehet menni. Én vagyok a főnök.

Még mindig hallgattak, azt azonban remélni sem mertem, hogy elfogadták a tényeket. Megmarkoltam az övemben nyugvó fegyvert. Istenem, csak ne kelljen használnom!

Nyugalmat erőltettem magamra, és nyomomban az ezer katonával elindultam a főtér másik végébe.

A ház, amelyről beszéltek, valóban hivalkodó volt a többihez képest. Feltéve, ha rossz értelemben is lehet valamit hivalkodónak nevezni. Az épület romos volt, alig maradt rajta vakolat. Régi építésű lehetett; valódi csoda, hogy még nem omlott rá a lakókra. Rossz volt belegondolni, hogy valaki ilyen körülmények között él. Rossz volt belegondolni, hogy az én Lolám is odabent van, és lehet, hogy még mindig Quasimodot várja. Azt akartam, hogy velem éljen. Nem akartam, hogy nyomorúságban élje le az életét.

Erre azonban már vajmi kevés volt az esély. Legyőztem a büszkeségemet a szerelmünkért, de az egyház közbeszólt. A mai nap után pedig valószínűsíthetem, hogy kettőnk kapcsolatának befellegzett.

Odabentről hangos nevetés és beszélgetés hallatszott. Mindegyik bent volt már. Nincs menekvés. Sem nekem, sem nekik.

- Rajta! - intettem a kinevezett kapitánynak.

Egy szempillantás alatt betörték az ajtót és elárasztották a házat. Behunyt szemmel, összeszorított foggal álltam odakint, és hallgattam a rémült sikolyokat. Ütések is hallatszottak. Tudhattam volna, hogy nem fognak bírni magukkal.

A sikolyok elnyomták a gondolataimat. Csak őket hallottam, ahogy küzdenek a katonák ellen. Élni akartak. Annál pedig makacsabbak, hogy hagyják, hogy az őrség elvigye őket. Az sem tántorította el őket a szabadságukért folytatott harcban, hogy ennyi képzett harcos ellen semmi esélyük. A maguk módján az utcaművészek legyőzhetetlenek. Tapasztalatból mondom.

- Uram, készen vagyunk. Elfogtuk az összeset.

- Valóban?

Bementem a házba. Heringek módjára tömöröltek össze odabent a katonák. Nem volt nehéz közrefogniuk az áldozatokat. A menekülés szóba sem jöhetett.

- Claude?

Istenem!

Lola az ajtóhoz közel állt két katona között. A két férfi a lány egy-egy karját szorította. Horzsolásokat és véraláfutások leendő feldagadt helyét láttam a karján. Közvetve én ütöttem meg, hiszen a katonák az én parancsomnak engedelmeskedtek. Pontosan az történt, mint a farsangot követő napon. Én ostoba!

- Lola, én... - Kezemet az arcához emeltem, hogy végigsimíthassak rajta. Gyűlölettől izzott a tekintete.

Megérintettem sebes arcát. Amennyire csak tudott elhúzódott.

- Lola, kérlek! - Megrémültem. Nem veszíthetem el! Hiszen csak nemrég találtunk egymásra. - Meg kell értened. Parancsot teljesítettem. Az egyház...

Lola az arcomba köpött.

A katonák, de még Lola társai is felszisszentek. Jómagam kikerekedett szemmel bámultam a lányra.

- Hogy tehetted, Claude?! - kiabált rám. Tett felém egy lépést, a kezét ütésre akarta emelni, de visszatartották. - Újra megtetted! Az egyházat választottad helyettem!

Elhátráltam tőle.

- Vigyétek őket! - utasítottam a sereget.

Már megint szörnyű dolgot követtem el. És tudtam, hogy ezúttal nincs bocsánat.