A főesperes szíve |BEFEJEZETT|

A múlt

(Lola szemszöge)

Senkit sem találtam a házban. Olyan érzésem volt, mintha Belláék tudták volna, hogy jövök, ezért elmentek.

Jobb is volt így. Valószínűleg még most sem tűnt fel nekik, hogy eltűntem. Vagy épp ellenkezőleg: tudomásul vették, sőt, örülnek is neki. Csak tudnám, mit vétettem... Á, mit is strapálom magam? Őket sem érdekli, hogy mi van velem, és engem sem, hogy velük mi a helyzet. Alig várom, hogy Quasimodo megjöjjön! Nagyon szeretnék újra Claude-dal lenni.

Bementem Bella szobájába és elfeküdtem a matracomon. Még mindig fáradt voltam egy kicsit. Ez az egész annyira hihetetlen! Claude és én... te jó ég! Belevörösödtem még a dolog gondolatába is. Még sosem volt ilyen gyengéd velem sem, mint nemrég. Annyira szeretem!

Kibújtam vörös ruhámból és tiszta cuccok reményében kezdtem kutakodni a bőröndömben. Fehér farmer és fekete csipkeblúz akadt először a kezembe. Megvontam a vállam és felvettem. Kisiettem a fürdőbe, leszedtem a maradék sminket és felkontyoltam a hajam. Aztán visszamentem a szobába.

A neszesszerem után kutatva a kezembe akadt egy levélpapír. A torkom elszorult. Hogy a fenébe került ez ide?! Azt hittem, már a repülőn kidobtam. Nem kéne most megtalálnom. Most, amikor a legboldogabb nő vagyok a világon semmiképpen sem kéne, hogy előrekerüljön. Feltépné a sebeimet. Nem állok készen rá, hogy újra átéljem, ami akkor történt...

Kiemeltem a papírt és apró darabokra téptem. Most nem gondolhatok a múltra. Megfogadtam, hogy többé nem gondolok a régi otthonomra. Nem gondolok a szüleimre... és arra a szörnyűségre, ami akkor történt.

A levél maradványai a szemetesben végezték.

- Lola!

A fiúk szívből örültek, hogy újra látnak. Ugyanez Belláról már nem volt elmondható. Nagy ívben kikerült, és anélkül zárkózott be a közös szobánkba, hogy egy pillantást vetett volna rám.

- Ne vedd a szívedre! - lépett mellém Ben. - Bella egy kicsit zabos, amiért más a véleményed Frolloról, mint neki, ennyi az egész. Majd megbékél.

Tényleg ennyi lenne az egész?

- Merre voltatok? - kérdeztem, és követtem őket a konyhába, ahol Dave vizet forralt és teafüvet lógatott bele.

- Pénzt kerestünk, meg átfésültük a környéket, hátha megtalálunk. Eléggé meg voltunk ijedve, amikor eltűntél - felelte Áron. - Hazafelé beugrottunk a pékségbe. Muffint? - nyújtotta felém a friss, gőzölgő finomságot.

Elvettem egyet. Korábban is beszélgethettem volna fiúkkal. Mindhárman nagyon megértőek, elvégre nem álltak sem az én, sem Bella oldalára.

Fáradtnak tűntek. A ruhájuk izzadságtól volt csatakos, akárcsak a hajuk. Nagyon hasonlítottak egymásra. Ha a hajszínűk nem ütött volna el, bárki azt gondolná, hogy ikrek.

- Majd én rendet csinálok. Menjetek csak lefeküdni.

Hálás mosollyal néztek rám.

Egyre sötétebb volt odakint. Quasimodo még mindig sehol. Történt valami? Claude elfelejtette volna, mit ígért?

Nem, az kizárt. Ilyenre még gondolnom sem szabad.

A semmiből egy villám csapott alá. Mennydörgés rázta meg az eget.

Épp, mint aznap, amikor hátrahagytam az otthonomat...

Mindig is féltem a vihartól. Úgy éreztem, a villámok bármikor lecsaphatnak rám. A dörgéseket az ég haragjaként fogtam fel. Ez az elméletem még így tizenhét évesen sem változott.

A legnagyobb viharok azonban otthon dúltak. Anyám és apám házassága az utolsókat rúgta. Apa csalta anyát, és ezt meg sem próbálta titokban tartani. Az én korosztályommal kezdett, ami engem dühített, anyát meg sértette. Rendszeresen kimaradt éjszakára, bulizni járt az aktuális „kedvencével". Anya rengeteget sírt miatta. Akárhányszor sírni hallottam, megálltam a hálószoba ajtaja előtt, fülemet az ajtóra tapasztottam, és hallgatóztam. Anya mindig magát okolta. Azt hajtogatta magának, az ő hibája, hogy apám már nem szereti. Meg azt, hogy az idő eljárt felette, már nem szép, nem szexi a férfiak szemében. Mondta mindezt úgy, hogy szerintem minden tini megfordult utána. Magas volt, karcsú, derékig erő szőke hajjal és világítóan kék szemekkel megáldva. Egy időben modellkedett is. Minden jól állt neki.

Elmesélte, hogy egy fotózás helyszínen ismerte meg apámat. Statiszta volt egy ott forgatott filmnél. Rögtön egy hullámhosszra kerültek. A forgatás és a fotózás után is tartották kapcsolatot. Az erős barátságból szerelem, a szerelemből házasság, a házasságból pedig én lettem. Kész volt egy boldog család.

Ez azonban csak az első években volt igaz. Óvodás voltam, amikor a megcsalások elkezdődtek. Anya akkor még nem mutatta ki, hogy mennyire szenved ettől, hiszen kicsi voltam, minden erejével rám összpontosított. Ahogy nőttem úgy törtek felszínre az érzései is. Apával egyre többet veszekedtek. A dolog odáig fajult, hogy apa megverte anyát, nekem pedig odavetette, hogy:

- Takarodj már innen! Jobb lett volna, ha meg sem születsz!

A lelkembe gázolt ezzel a mondattal. Összetörtem. Támogatni akartam anyát, hogy váljon el apától, ő azonban csak azt szajkózta, hogy azt nem, ő még mindig szerelmes belé. Nem hittem neki.

Tizenhét éves voltam már. Kertelés nélkül a szüleimhez vágtam, hogy jobb lenne, ha szólóban folytatnák. Apa erre üvöltözni kezdett velem. Halálra rémültem tőle. Pedig a legrosszabb csak ezután jött. A saját apám kezet emelt rám.

Anya nem bírta tovább. Szorosan magához ölelt, és miután apám lecsillapodott, felküldött a szobámba. Úgy beszélt velem, mintha búcsúzkodna. Az volt az érzésem, hogy akkor láttam őt utoljára.

Az íróasztalomon egy levél várt. Anya írta. Beszámolt a tervéről. Kétségbeestem. Megállíthattam volna. De féltem apám haragjától. Így hát a bőröndömbe hajítottam minden ruhát, amit csak értem, és vártam.

Amikor a rendőrök rám találtak, és közölték a tragikus hírt, amiről már tudtam, fogtam magam, és elmenekültem. Célirányosan a reptérre mentem, és felszálltam az első külföldre tartó gépre.

Hiába töröltem le a könnyeket az arcomról mindig újak jöttek a helyükre. Féltem a múltat. Nem akarok még egyszer hasonló helyzetbe kerülni.

Azóta elszántam tudom védelmezni azokat, akik fontosak nekem. Legalább ennyit tanultam a szörnyű gyermekévekből.