Shouldn't Have ⤷ cd [befejezett]

Epilógus

Fáradtan nyitom ki szemeim, de mégis bárgyú mosoly ül ajkaimra. Automatikusan elmémbe kúsznak a pár órája történt események.

A tegnap egyszerűen csodálatos volt.

Kissé remegő lábakkal másztam ki ágyamból és felkötöttem barna loboncom, majd köntösöm is magamra aggattam. Kicsoszogtam az ajtómon, majd egy nagy ásítás közepette pillantottam meg húgomat, Bonniet. Épp telefonját nyomkodta, közben kávét szürcsölgetett. Szemem forgattam, majd tovább haladtam.

A telefon rezgett kettőt köntösöm zsebébe, mire rögtön érte kaptam.
Jött pár értesítésem, de Cameron Alexander Dallastól egy sem, ami meglepett. Inkább nem is foglalkoztam vele, csak benyomtam Spotifyn egy lejátszási listát, majd a konyhába eredtem.

A polcról lerántottam egy bögrét, majd a még forró tejből öntöttem bele. Elővettem a kakaós dobozt, ami az utóbbi években a szívemhez nőtt, majd egy jó púpos kanállal helyeztem a gőzölgő italba. Alaposan elkavartam, majd a teraszra igyekeztem, hogy a felkelő napban csodálkozhassak, miközben ezt az italt szürcsölgetem.

Na persze...

Szakadt az eső, ami miatt egy fintor ült ki arcomra. Felsóhajtottam, majd a nappaliba vágódva kezdtem el SpongyaBobot nézni.

Pont ekkor jutott eszembe Cameron és én. Most akkor mi van velünk? Barátok vagyunk? Vagy már többek? Esetleg annyi sem?

Mindenesetre én nagyszerűen éreztem tegnap magam a fiú társaságában. Szívem annyiszor dobbant erősebben, akár hányszor apró csókot lehelt ajkamra. Lábam is beleremeg...

Úgy érzem, Ő tényleg más. Persze, most jönnének a szövegek, hogy mindenki ezt mondja, amíg az igazi oldalát nem látják meg hasonló töltelék gondolatok. De Ő tényleg az... Azt hiszem, hogy Ő nem pont az, mint aminek mindenki hiszi. Igenis érzékeny, adakozó és jószívű lélek; csak még nem talált megfelelő partnert. Vagyis, bízom benne, hogy én leszek az.

- Vanessa – hallottam meg húgom vékonyka hangját, majd barna hajkoronáját pillantottam meg.
- Igen? – pillantottam barna szemeibe, majd vissza a képernyőre, amikor is Patrick fejére mászott Csigusz.
- Nash hagyott tegnap egy levelet – nyomta kezembe a lapot.
- És ezt csak most mondod? – emeltem meg a hangom, majd olvasni kezdtem.

„Gyere reggel tízre a közös házhoz! – Nash"

Órámra pillantottam és elkapott a sokk.
09:26

- Bocsi húgi, sietnem kell – nyomtam puszit arcára, majd mint egy formula 1-es pilóta, végigrohantam a házon.

Rögtön a fürdőt céloztam meg, majd gyors tisztálkodásba kezdtem. Barna hajam kifésültem és átmentem rajta hajvasalóval, mert kezdett kunkorodni a vége. Smink gyanánt egy kis alapozót vittem fel arcomra, majd húztam egy vékony tust. Az egészet kiegészítettem szempilla spirállal és egy bordós, matt rúzzsal.

A szobámba léptem és kitártam a ruhásszekrényem. Átkutattam a holmikat, majd egy fehér farmer és egy sötétkék, csíkos pólónál állapodtam meg. A fekete kézitáskámba dobáltam cuccaim és egy hordozható töltőt, majd a kocsi kulcsom felkapva kisiettem az ajtómon.

Levágtattam a lépcsőn, majd át a nappalin és ki a bejáratin, amit meg is bántam. Visszafordultam és előkotortam a fekete esernyőmet. Felhúztam, majd így léptem ki az ajtón. Átsiettem az udvaron és gyorsan kocsiba pattantam.

Bedugtam a slusszkulcsot, majd telefonomat csatlakoztattam a rádióval és itt is a reggel elindított lejátszási lista szólt. Próbáltam olyan zenéket hallgatni, amik elnyomják a Los Angelesben tomboló vihar hangjait, de még ez is nehezen ment. A villámot csak úgy szórta az ég, ahogyan csattogott is a dörgés. Igazi, velőt is rázó dörgések.

Az autópályán kissé gyorsabban hajtottam, hogy minél hamarabb a fiúknál legyek, ahol azért biztonságban vagyok. Elrejtenek a barátaim a világ szürkesége elől és újra fényt hoznak a világomba. Nyálasan hangzik, ugye? Hogyne már, de azért igaz.

Felhajtottam a fiúk közös házának felhajtóján, majd előkotortam az ernyőm, amit az anyós ülés elé vágtam be. Amint ez megvolt, vettem egy mély levegőt, majd kivágva az ajtót, átrohantam a zöld gyepen. Az eresz alatt bezártam kocsimat, majd a barna ajtón lévő csengőt megnyomtam.

- Igen? – nyitotta ki Hayes az ajtót. – Vanessa, mit keresel itt?
- Nash hívott, gondolom a projectben kell segítenem – mosolyogtam a fiúra, akinek kék szemei kétségbeesést sugalltak.
- Vanessa – jelent meg az említett fiú az ajtóban. Barna haja kócosan meredezett és kék szemeit nevetőránc keretezte. – Gyere be.
- Rendben – mosolyogtam a fiúra, majd beléptem az ajtón. – Cameron? – kérdeztem kicsit hangosabban, hátha meghallja, hogy Őt keresem.
- Szóltatok? – jött ki nem sokkal az említett szobájából és egy fehér felsőt rántott magára. Egy fekete bokszer feszült rajta. Gondolom aludt.
- Cam – csillantak fel szemeim, de Hayes még inkább kétségbe esett és beharapta ajkait, amit nem értettem.
- Vanessa – tátotta el ajkait a barnaság, majd hajába túrt.
- Cameron – jött ki egy szőke lány a fiú szobájából és hátulról hozzá simult. A szám kiszáradt és hiába nyeltem sokadjára, akkor sem tért vissza nedvessége.
- Cameron, mi folyik itt? – suttogtam a lehető leghalkabban a fiúnak, aki már a szemem előtt állt és idegesen harapdálta ajkait. Könnyeim már alig bírtam visszatartani.
Mi a franc ez az egész?
- Megmagyarázom – emelte fel kezeit védekezően.
- Hát arra kíváncsi is vagyok – csattantam fel és éreztem, hogy szemeim már megteltek könnyekkel, amik apró cseppekben megindultak arcomon. – Mondd el mi ez Cameron. Mi a franc történik? Hogy lehet, hogy tegnap még engem csókolgattál, késő este pedig egy szőke ribanccal henteregsz?! Mit képzelsz te? – böktem mellkasára erősen.
- Nézd, Vanessa – kapott kezem után, mire kirántottam azt. – Valamire rájöttem – sóhajtott fel gondterhelten. – Ez nem jön össze. Én még nem állok kész egy normális kapcsolatra, csak tönkre tennélek, értsd meg.
- Igen? Hát épp ezt teszed – válaszoltam suttogva, majd kimeredtem az ablakon, ahol még mindig az ég szakadt. – Tudod mit Cameron? Hagyj békén, örökre. Én azt hittem, hogy ez igazi. Hogy együtt leszünk végre és mindhiába volt ez a sok áltatás, kínzás – megtöröltem arcomat, majd ismét a fiú szemébe meredtem. – De látom, hiába. Kihasználtál és rongyként dobsz el, pedig együtt sem voltunk még.
- Kérlek, bocsáss meg – kulcsolta össze ujjainkat, majd mélyen szemembe nézett, hátha meghat.
- Ne érj hozzám Te seggfej. Rohadj meg – suttogtam, majd kiléptem az épületből és mit sem törődve drága ruháimmal, végigsétáltam a szakadó esőn, majd kocsiba szállva elhagytam ezt a házat.

Semmi más nem járt az eszemben, csak egy mondat:
Rohadj meg Cameron Dallas.

________________________________
Hát sziasztok! Amint látjátok elérkeztünk a történet utolsó részéhez.
Nagyon köszönöm a díjakat, a kommenteket, a támogatást és a több mint 97 ezer megtekintést.
Nem vagyok az a típusú csajszi, aki tud hosszú, csöpögős szövegeket írni.
De remélem tudjátok a lényeget. Köszönöm és imádlak titeket.
Tudom, most sokan elküldenek a fenébe, hogy vége, de van egy jó hírem. Jó ötletem van a második évadhoz, de ehhez Ti is kelletek. Szóval, ha szeretnétek második évadot és szívesen olvasnátok, jelezzétek. Viszont, ha ez megvalósulna, akkor is csak pár hónappal később kerülne publikálásra.
Köszönök Nektek, olvasóknak mindent!
Szeretlek Titeket! ❤️
– Nashike 🎈