Shouldn't Have ⤷ cd [befejezett]

1. rész

- Igen, tessék? -szóltam az előbb megcsörrent telefonba.
- Szia Kincsem! Merre vagytok? -hallottam meg édes anyánk kedves hangját.
- Az autópályán vagyunk. Kb. 1 óra és ott vagyunk. A kis Mumus alszik. -nevettem, majd a tükörből ránéztem az említett személyre.
- Rendben. Amint odaértetek hívj. -mondta nevetve.
- Oké-oké. Leteszem, mert vezetek és nem akarom, hogy a rendőrök megállítsanak. -magyaráztam Anyunak.
- Rendbeen. Na, szia! -küldött egy puszit a telefonba és letette.
Az elkövetkezendő 1 órában sok mindent nem csináltam a vezetésen kívül. A zenét halkan hallgattam, hogy a kis Mumus ne keljen fel, mert a végén még leszúrt volna. De aztán saját magától felébredt.
- Uh, mennyi idő San Fran-ig? -ugrott hátulról, mellém az anyósülésre.
- Először is drága Bonie: Nem ugrálsz a kocsiban még egyszer, mert különben kiteszlek az autópálya szélére és itt hagylak. Kettő: 1 óra és ott vagyunk. -néztem rá.
- Értettem, még egyszer nem fog előfordulni. Am, ha odaértünk, nem megyünk el enni? Már kezdek éhes lenni. -nézett rám.
- Persze, hogy elmegyünk. Már itt éhezem Én is. -nevettem.
- De az előtt be kell jelentkeznünk a hotelbe. -mondtam.
- Oh, rendben. -mosolygott.
- Vanessa. -nevemet olyan halkan mondta, hogy alig lehetett hallani.
- Mond Drádám. -pillantottam rá, majd vissza az útra.
- Nagyon izgulok. Félek attól, hogy hozzám szól valamelyik és lefagyok és nem fogok majd tudni beszélni. Jesszusom Vanessa! Nagyon izgulok. -hadonászott össze-vissza.
- Jaj, nem kell izgulni. Minden oké lesz. Ha nem tudsz megszólalni, majd jön a nővéred, aki elmondja az otthon betanult szöveget. -nevettem el magam.
- Vicces vagy. -mondta ironikusan.
- Tudom. -kacsintottam rá.
- Oké, alkalmad nem volt, de most 1 teljes órád lesz arra, hogy betanuld pár srác dalát. -magyarázott Bonie, miközben telefonja után kutatott a táskájában.
- Hogy mi?! -fékeztem le hirtelen. Amúgy is fékeznem kellett, mert megállt előttem egy kocsi.
- Hát a zenék. Amiket énekelnek. Milyen már az, hogy ott énekel mindenki körülötted, Te meg még a szöveget sem tudod. Tiszta szégyen. -forgatta szemeit, majd elnevette magát.
- Fuh, kikészítesz. Soha többet nem jövök veled ilyen Magcon cuccra. -sóhajtottam.
- Tudom. -röhögött és elindította az első számot.

Egy órával később már a hotel parkolójában voltunk. Igen, a számokat nagyjából megtanultam. Bonie már a kocsiban sírva fakadt, mikor meglátta, hogy itt vagyunk a hotelnél. Nem tudtam lenyugtatni, de a sírást abba hagyta. Kiszálltunk a kocsiból, a csomagtartóból kivettük a két kis bőröndöt, amibe pakoltunk és a hotel felé vettük az irányt. Az információs pulthoz sétáltam, Bonie pedig leült az egyik fotelbe. Elkértem a kulcsot a hotel szobához, intettem Bonienak és indultunk is a lift felé. 807-es szoba. Szóval, ha elromlik a lift, akkor a legfelső emeletről kell járkálni gyalog. Lépcsőn. Hoppá. A lift annyi ideig vitt minket, hogy már Én toporzékoltam, hogy mikor érünk fel. Ez az! A lift ajtaja nyitódott. Az emeleten senki nem volt. Alig voltak szoba ajtók. Egy nagyon hosszú folyosó volt. Minden visszafogott színben pompázott. Bézs, krém és barna. Nagyon szép volt. Nem kellett sokáig keresgélni a lifttol 4 ajtónyira volt a Mi szobánk. A szobába lépve tátva maradt a szám. Gyönyörű volt. A barna minden árnyalata észrevehető volt. Kellemes érzés fogott el. Olyan tiszta és nyugtató. Letettük a cuccainkat. Amíg Bonie helyzet jelentést adott az Interneten, addig Én körbenéztem. A hotel szobába érve elénk tárult egy nagyon-nagy szoba. A szoba jobb oldalánál két kisebb francia ágy helyezkedik, egy-egy éjjeliszekrénnyel. Az ágyakkal szemben egy alacsonyabb komód van, rajta egy nagyobb plazma tv-vel. Plusz boldogság ként van egy közepes fürdőszoba is. Egyszerű és szép.
Elrendezkedtünk és elindultunk a városba McDonald's után kutatva. Kutatás közben felhívtam Anyut is, hogy ide értünk és nem történt semmi baj. Bonie felkiáltott, hogy "McDonald's". Végre! Ennyire nem örültem még semminek. Hajnali 5 órakor indultunk el Los Angelesből. Jelenleg fél 11 van. Semmit nem ettem. Nem fogom felsorolni, hogy miket ettem most, de sok pénzt fizettem. Jól lakottan indultunk vissza a hotelbe. A show, amire már Bonie annyira várt, holnap lesz. HOLNAP.
Fáradtak voltunk nagyon. 5 és fél óra utat elég nehéz kibírni, főleg olyanoknak, mint amilyeneket Mi vagyunk. Még nem utaztunk semerre. Jó, New York-ban voltunk. Kb. ennyi.
A napunk többi részét végig lustálkodtuk. Bonie az egyik ágyban feküdt és a laptopját bújta, míg Én a tv-t kapcsolgattam, hátha adnak valami normális dolgot ebben a tv-ben, de semmi. Reménytelen. Elbóbiskoltam. Már majdnem összefutottam az álom-manóimmal, mikor drága húgom sikítása felébresztett.
- Már megint ki tweettelte ki, hogy "jó reggelt!" ? -kérdeztem tőle unottan. Igen, a húgom tipikusan olyan rajongó, aki még azért is sikít, ha a kedvence max. egy pontot tweettel.
- Cameron sexuális Dallas online Twitteren. -sikított tovább.
- Oké, értem. És most mit kezdjek vele? -fordultam Bonie felé.
- VANESSA! GYERE IDE. CSINÁLNOM KELL VELED EGY KÉPET! -pattant ki az ágyból.
Elővette a telefonját, kihúzott az ágyból és utasított, hogy tegyem magam rendbe, mert nem nézhetnek ki így, egy ilyen képen, amit most csinálni fogunk. Nem tudom mit akart ezzel, ezért eleget tettem kérésének és rendbe szedtem magam. Leült mellém az ágyra és több, mint 30 képet csináltatott velem.
- Most már aludhatok? -néztem rá kérdően.
- Ah, reménytelen vagy. Menj aludni. -legyintett rám.
Visszadőltem az ágyba és egyből elnyomott az álom. Habár nem aludtam olyan mélyen. Honnan tudom? Bonie sírása ébresztett fel.