Shouldn't Have ⤷ cd [befejezett]

4. rész

Délután 1 órakor keltem fel arra, hogy Bonie a fejem fölött sipákol, hogy keljek már fel. Elvileg beszélt a srácokkal, hogy ma odaadja nekik a plakátot meg a posztereket. Aztán kiderült, hogy sokat nem kell "utazniuk", mert egy szállodában vagyunk. Bonie TV-t nézett, Én pedig úgy döntöttem, hogy addig lezuhanyzom. Zuhanyzás végesztével, kiléptem a zuhanyzóból és megtörölköztem. Felvettem a fehérneműmet, majd nyúltam volna a többi ruhámhoz is. Volna. Kint hagytam a ruháimat. Erőt vettem magamon, majd kinyitottam az ajtót és kimentem a ruhám ért. Az ágyam, ahol a ruháim hevertek a szoba túlsó oldalán voltak. A szoba tök üres volt. Eddig. Kezembe vettem a ruhákat, fordúltam vissza a fürdőszoba felé, de 3 szempár fogadt engem. Aaron, Cameron és Taylor. Megijedtem. Hirtelen nem tudtam mit reagálni, ezért 1 percig egyhelyben álltam, takarva magamat az összekapott ruhákkal, míg ők úgyszintén egyhelyben maradtak és bámultak engem.
- Öhm, izé.. Bocsi. -nézett el Cameron és a hajába túrt.
- Már mindegy. -vontam vállat, de ruháimmal még mindig magamat takartam.
- Mostha megbocsiztok, Én mennék öltözni. -nevettem fel kínosan.
- Igen.. Izé.. Menj csak. -akadozott Aaron, Én pedig gyorsan berohantam a fürdőszobába és felöltöztem.
- Na, itt is vagyok. -léptem ki a fürdőből. A három srác még mindig egymás mellett álltak.
- Nem tudok rendes székekkel szolgálni, szóval.. Nyugodtan üljetek le az ágyra. -mutattam az ágyra. A három srác az ágyra nézett, megindultak az ágy felé és leültek.
- Nem tudjátok hol van a húgom? -néztem végig a szótlan társaságon.
- Lent van az étteremnél a többi sráccal. -válaszolt Taylor.
Felhívtam Boniet, hogy még is mikor hajlandó feljönni a srácokkal, de pont akkor léptek be, ezért gyorsan kinyomtam.
- Szép napot... -mutatott rám az egyik srác.
- Vanessa. -gondoltam, hogy a nevem miatt akadt meg.
- Szép név. Én Colby vagyok. -nyújtott kezett, amit Én el is fogadtam és kezet ráztam vele. Esküszöm Ő a legszimpatikusabb az összes srác közül.
- Bonie, hozd a plakátot. -néztem rá.
Húgom hevesen keresni kezdte plakátját és a posztereit. Nagy nehezen megtalálta majd a srácok kezébe nyomta. A plakát tele volt képekkel, szövegekkel és más rajongók elérhetőségeivel, akiknek nem volt lehetőségük eljönni. Imádom a húgomat, hogy gondol másra is. Viszont magára sosem gondol, ami nem jó.
A fiúk mosolyogva nézegették a plakátot és a posztereket, amiket az Én drága húgom kreált 2 hónapig. Nekem nem lett volna türelmem hozzá. A srácok nem voltak nálunk sokáig, mert menniük kellett. Délután 4 órától ismét szabadok voltunk. Fogalmunk sem volt, hogy mit kezdjünk magunkkal. Rájöttem, hogy túl sokáig vagyunk mi itt. Oké, hogy a show előtti napon, meg a show napján itt voltunk, de ma már igazán indulhattunk volna haza. Nem értem miért maradtunk itt. Mindegy. Nem problémázom. Átakartunk menni Amandáékhoz, de mikor indultunk volna, pont Ők kopogtak. Közölték, hogy most indulnak vissza Los Angelesbe. Emily és Bonie könnyes búcsút vettek, elköszöntem toluk én is, aztán rohantak is.
- Na, és most meg is mi a francot csinálunk? -nézett rám Bonie.
- Fogalmam sincs. -ráztam a fejem.
- Menjünk el sétálni? -kérdeztem Boniet, akin már most láttam, hogy szenved az unalomtól.
- Nekem az is jó, csak menjünk ki innen, mert már nem bírom. -nyavalygott.
- Oké-oké. Menjünk. -felálltam és megindultunk a városba.
Elmentünk sétálni, voltunk vásárolni, fagyiztunk. Voltunk egy parkban is, ahol leültünk egy padra beszélgetni, aztán arra figyeltünk fel, hogy sötét van. Este 7 óra. Felálltunk és haza indultunk. Éhesek voltunk mindketten, ezért úgy döntöttünk, hogy a szállodában vacsorázunk. A szállodába érve, felszaladtunk a szobánkba, átöltöztünk és lementünk a szálloda éttermi részére. Megindultunk egy két személyes asztal felé, de valaki fütyült egyet. Körbenéztem. Megakadt a szemem egy nagyon nagy társaságon, akik látszólag nekünk integettek. Kicsivel
később rájöttünk Bonieval, hogy nekünk integetnek, ezért megindultunk Bonieval a nagyobb társasághoz. Amint kiderült ezek
azok aaa.. Magconos srácok. Őszintén szólva semmi kedvem nem volt most velük lenni. Nem tudom miért, de valahogy elment a kedvem mindentől. Boniet előre engedtem, majd követni kezdtem az asztalhoz. Közelebb érve az asztalhoz láttam a srácok mosolygós arcát. Nem, nem hatott meg. Még most sincs kedvem hozzájuk.
- Sziasztok! -köszönt boldogsággal szeretett húgom.
- Sziasztok! Nem lenne kedvetek csatlakozni hozzánk? -kérdezte mosolyogva Taylor.
- De, persze. Köszönjün. -Bonie az Én véleményemet letojva fogadta el a srác kedves meghívását asztalukhoz. Mivel a húgomat néztem először, így jobbnak láttam, ha befogom és Én is leülök.
Bonie és Taylor között foglaltam helyett, velem szemben Cameron ült, a srác két oldalán pedig Aaron és Colby. Az utóbbi eltátogott egy Sziát, mire Én mosolyogva biccentettem neki köszönés képpen. A velem szemben ülő srácnak ez nem tetszett.

Az asztalnál mindenki kommunikált a másikkal. Mindegyik srác a húgommal foglalkozott. Vicceket meséltek nekik, hülyültek vele. Míg a húgom a fanokról mesélt nekik, Én csak csendben hallgattam miről társalognak. Néha belevontak a beszélgetésbe, hogy Én is szólaljak már meg. Hoztam szokásos formámat és tő mondatokban válaszoltam. Lehetett-e látni, hogy semmi kedvem az egészhez? Meg lehet. Sőt, 100%-ig biztos vagyok benne, hogy látszódott. Mindegy. Egész vacsi alatt az ételt piszkáltam a villámmal, bambulva. Olyan hülyén nézhettem ki, Jesszusom.
Mondhatni nyugodt pillanatomat a telefonom éles pittyegése zavart meg, amire szószerint mindenki reagált. Elővettem a telefont és előre bocsánatot kérve, hogy az asztalnál telefon használok, megnéztem, hogy mi is volt ennek az éles pittyegésnek az oka, így este 10 órakor.
Elolvasva az üzenetet - amit a barátomtól kaptam - nem tudtam mit reagáljak először. Nem tudtam. Sírjak, kiabáljak vagy maradjak csöndben. A szöveget, ha tíznél többször nem olvastam el, akkor egyszer sem. 2 perc múlva észhez tértem és rájöttem. Eddig nem hittem a szememnek. Szemeim könnyfátyolba borultak. Felnéztem a telefonomtól. Mindenki engem nézett. Mindenki. A körülöttem lévő emberek arcairól ijedségett, aggódást és kétségbeesést véltem felfedezni.
- Izé, ne haragudjatok, de Én most megyek. Álmos vagyok. Keveset aludtam. -töröltem le egy könnycseppett az arcomról heves gyorsasággal és rámosolyogtam az asztalnál ülő társaságra. De ez inkább volt egy vicsorítás, mint sem mosoly.
- Vanessa.. -nézett rám Bonie. Hangja komoly volt, amit az arca is tükrözött.
- Baj van? -nézett tovább. Tekintete aggódó volt. Istenem, mindjárt elsírom magam. Had menjek már!
- Nincs semmi baj. Tényleg. Sziasztok! -intettem mindenkinek és sprinteltem fel a szobánkba.
Egy probléma volt ezzel. A lift túl lassú volt. Nem érdekelt most, hogy a hotel legfelső szintjén vagyunk, neki indultam a lépcsőnek. Szószerint rohantam a lépcsőn. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Az utolsó emeletnél már nem bírtam. Összeroggytam a lépcsőházban és sírva fakadtam. Tudtam, hogyha itt maradok akkor csak reggel jövök elő a lépcsőházból. Felálltam és innentől már sétálva mentem fel az utolsó szintre. Kiléptem a lépcsőházból a hotel folyosójára és egyből a szobánk felé szaladtam. Benyitottam a szobába és mit sem törődve azzal, hogy az ajtó nyitva maradt, arccal előre, az ágyba dőltem a párnák sokasága közé és még jobban sírtam.

Köszönöm a 220+ megtekintést, a sok vote-t és azt is, hogy a könyvemet betettétek az olvasó listátokba. 4-5 napja kezdtem neki ennek a fanfictionnek. Azt hittem nem lesz elfogadható, de kellemeset csalódtam. Örülök neki, hogy tetszik nektek! 😄 Még egyszer nagyon köszönöm!💝 Remélem ez a rész is nagyon tetszeni fog nektek!
Jó olvasást hozzá! ☺️ -Nashike.