Blind and Frozen I-III.

II./ 17. Vita és vágy

– Ne merj így beszélni róla! – sziszegtem Jackson felé.

– Miért, drágám? – emelte meg a szemöldökét. – A pasid egyértelműen gyenge. Ez nem változik, még akkor sem, ha verekszel. Tüphón nehéz ellenfél, a srác meg csak egy félisten. Az lett volna a logikus, ha te állsz ki Tüphón ellen, de inkább a halálba küldted a srácot. Te gyáva vagy, ő bolond.

– Fogalmad sincs az egészről! – kiáltottam rá, míg a tenyerem ökölbe szorult. – Fogd be a szád, mielőtt meg kívánlak siratni!

– Fejezzétek be! – szólt közbe Carol. – Jackson, ne illesd még egyszer ilyen szavakkal a fiam, vagy a következőt tőlem kapod! Elfogadtam, hogy nem kedveled, de ez már több a soknál! – meredt rá haragosan, igazi anyai szigorral, majd rám siklott a tekintete. – Foglalkozzunk az édesanyáddal!

– Igen – hátráltam az ajtó felé, miközben vettem pár mély lélegzetet, és küldtem egy lesújtó pillantást Jackson felé. Egyszer elkapom a nyakát, és addig szorítom, amíg el nem száll belőle a lélek, ha folytatja ezt a sértődött, gyerekes, idegesítő viselkedést, mikor láthatóan mindenki halálra van rémülve. Mikor lett ez ekkora seggfej?

Carol elkísért Maddox szobájáig, majd előrement, és anya elé guggolt. Én is csatlakoztam hozzájuk, és leültem anya jobbjára, és megfogtam a kezét. Próbáltam lenyugtatni magam, de úgy éreztem, a szívem kettészakad. Eddig is féltem, de Jackson monológja után egyre jobban aggódtam. Ha Maddoxnak baja esik, az kizárólag az én lelkemen szárad.

A gondolatra a lábam megremegett, üvölteni akartam, hogy kiadjam a felgyülemlett feszültséget, de nem tehettem. Most az anyukámmal kellett törődjek.

Carol iszonyat kedvesen mutatkozott be. Elmesélte ki ő, és azt is, hogyan tudta meg, igazából mik vagyunk. Anya csak dermedten bólogatott, majd feltett néhány kérdést, amire vagy én, vagy Carol készségesen megadtuk neki a választ.

– A lá-lányom egy istennő? – bökte ki két perc hallgatás után.

– Igen – motyogtam az ajkam harapdálva. – Azt hiszem, én gyógyítottalak meg, anya – közöltem vele halkan, amikor beugrott egy korábbi mondatom. Megragadtam a kezét a kórházban, és a szemébe nézve azt mondtam: „azt akarom, hogy meggyógyulj". Elképzelhető, hogy öntudatlanul, akaratkivetítéssel megtettem azt, amire utána engedélyt kértem az istenségektől, akik furcsán jó fej módon meg is adták. Jobb lesz, ha sosem tudják meg, hogy már előtte megtörtént, méghozzá teljesen véletlenül. Persze, ettől még el fogom rángatni anyát egy tüzetes kivizsgálásra valami magánklinikára. Meg kell győződnünk róla, hogy sikerrel jártam.

– Ez hihetetlen... – suttogta a szőnyeget kémlelve.

– Hozok neked egy pohár vizet! – mosolygott rá Carol, majd felkelt, és kiment.

– Ves, édesem, Maddox miféle mesebeli lény?

– Ő is egy isten – feleltem kimérten.

– Csak szeretne az lenni. – Jackson nekivetette a vállát az ajtófélfának, és keresztbe rakta a lábát. Érdekes, hogy valaki milyen erőteljes ellenszenvet képes kiváltani az emberből – vagyis elcseszett istennőből. Mindig igyekszem emlékeztetni magam, nehogy elfelejtsem, én miféle mesebeli lény vagyok.

– Ő meg ki? – csodálkozott anya.

– Jackson – mormoltam. – Egy világi idióta, aki utálja Maddoxot, mert féltékeny rá – feleltem Jackson korábbi szavaival élve, hogy érezze, kellően dühös vagyok.

– Pf! – háborgott az említett. – Mégis mire lennék az?

– Biztos az elkápráztató személyiségemre – érkezett a válasz a folyosóról, mire egyből felugrottam. Gondolkodás nélkül rohantam kifelé, ezzel Jacksont is odébb lökve, de nem különösebben érdekelt.