Blind and Frozen I-III. Befejezett

III./ 14. Ezek a tizenkét évesek

MADDOX

Bassza meg! Még sosem törte össze lány a szívemet, de Vespera megfogta, és egyszerűen kitépte a helyéről, mintha sosem számított volna. Minden egyes szava fájt, hiába igyekeztem nem kimutatni. Inkább Árész kardja a torkomon, mint az, amivel beetette saját magát. Döbbenet, baszki!

Elképzelhetetlennek tartottam, ami történt. Immáron két hete, mégis fojtogat. Egyszerűen kiborultam, méghozzá annyira, hogy azóta sem tértem magamhoz. Hiányzott ez a makacs nő, minden egyes rohadt napon azzal küzdöttem, nehogy elmenjek hozzá, és addig csókoljam, amíg végre el nem hiszi, mennyire szerelmes vagyok belé.

A legjobban az fáj, hogy azt hiszi, hazugság. Hogy lehetne már az, amikor mérgesen, mély gyötrelemmel a szívemben szedtem össze a cuccainkat a hotelben, és könnyezve teleportáltam haza? Könnyezve, az istenekre! Utoljára akkor sírtam, amikor felemésztett a bűntudat a saját feltételes halálom miatt, még az alvilágban, mielőtt elvágták a torkom. Viszont most... Én nem is tudom. Nem bírtam parancsolni az érzéseimnek, úgyhogy ennek semmi köze Vespera képességéhez.

Azonban, amit a legmegdöbbentőbbnek tartottam, az az, hogy tizennégy kibaszott nap alatt, egyszer sem keresett. Komolyan kezdtem elhinni, amit azon az estén dühből a fejéhez vágtam. Ő nem akar engem. Ez a szcenárió viszont túl kínzó ahhoz, hogy sokat agyaljak rajta.

– Figyelsz rám egyáltalán, Mateo? – lökte meg a karom Elsie, mire felocsúdtam. A francba! Mostanában állandóan Vesperán merengek.

– Persze, Emily – mosolyogtam rá. – Mit is kérdeztél?

– Azt, hogy akkor vállalod-e? – meresztette rám kék szemét könyörgően. Nem vágtam, miről van szó, de természetesen rábólintottam. Egyébként sincs dolgom, mióta Ves szünetet kért, azaz dobott a picsába.

– Igen, bármit – rántottam vállat. Nekem már minden mindegy.

– Szuper! – fordult vissza az asztala felé, és a kezébe kapta a telefonját. – Tegnapelőtt beszélgettem Vesperával – pillantott rám hunyorogva.

– És mit mondott? – mormoltam lehangolva. Legalább vele szóba elegyedik, ha már engem ignorál.

– Hogy valami Cole-lal tanul – folytatta, a hangja gyanakvóvá vált, míg bennem fellobbant a féltékenység. Szóval a dadogós kell neki?

– Figyelj már, Elsie – támaszkodtam a térdemre, és a húgom felé hajoltam. Már kezdett kényelmetlenné válni ez a kisebb gyerekszék, amit szerintem még a legidősebb nővérem kapott hatéves korában, de még kitartottam.

– Alkut ajánlasz? – dugta oda a homlokát az enyémhez. Önkéntelenül nevettem fel.

– Lehet – vágtam is bele. – Arra gondoltam, meghívhatnád erre a délutáni kis bulidra Vest. Tudom, hogy tizenkét évesek lesznek itt, meg minden, de ő is a barátod, nem? Mondd neki, hogy nem vagyok itt.

– Szerinted Ves buta, Maddox? – dőlt hátra, és vonta fel a szemöldökét. – Egyből rájön.

– Akkor legyél fondorlatos! Adok egy százast, ha sikerült – böktem felé a mutatóujjammal.

– Százötven – vigyorodott el kislányosan. – Plusz húszért hajlandó vagyok kikérdezni őt a srácról is.

– Legyen kétszáz, és tudd meg, történt-e valami köztük! – mentem bele rögvest. Elsie egy csoda.

– Oké – kuncogott fel. – De kétlem. Álmodtam valamit – pördült a forgószékével a rajzai irányába, majd felkapott egyet. – Látod ezt?