Stray Kids poli oneshots 1.rész✔️

♡︎Hyunseunglix♡︎

Hyunjin x Felix x Seungmin

⚠️öngyilkosság⚠️

Felix

Már egy ideje éreztem, hogy valami nincs rendben. Mikor megláttam őket már tudtam, hogy nem csak egyszerű osztálytársak lesznek.

Mikor realizáltam, hogy mindkettőjük felé szerelmet érzek, megijedtem magamtól. Mégis hogy lehetséges ez? Nem vagyok normális, gondoltam.

Azt hittem, egyszerűen csak legjobb barát vagyok nekik, de ez nem igaz. Ők is azt érezték, amit én. Ezt viszont majdnem túl későn tudtam meg.

A családi hátterem korántsem volt a legmegbízhatóbb. Nem számíthattam támogatásra tőlük, ilyen téren meg pláne. Szégyen vagyok nekik még most is.

Hónapokig bántott a tudat, hogy más vagyok, mint a többiek. Miért pont nekem van ekkora balszerencsém? Gyűlöltem magam minden egyes percben és órában, a fejemben pedig csak egy dolog forgott; véget kell vetnem mindennek.

Első próbálkozásként egy hídról akartam volna leugrani. Suli után rögtön a híd felé vettem az irányt, de Seungmin követett. Mikor meglátta mire készülök rögtön cselekedett.

Azelőtt nem láttam sírni, legalábbis nem annyira, mint akkor. A lelkemre kötötte, hogy ne jusson ilyesmi többet az eszembe. Természetesen ez nem így történt.

Másodszorra gyógyszerekkel próbálkoztam. Az iskolában bevettem egy nagy marék gyógyszert, majd a mosdó felé igyekezve elvesztettem az eszméletem. Hamar rámtalált Hyunjin és azonnal hívta a tanárokat és a mentőket. Ő is sírt a kórházi ágyam mellett és könyörgött, ne csináljak ilyet többé magammal. Neki sem sikerült meggyőznie.

Harmadik alkalommal a kezemen lévő ereket felvágtam a suli mosdójában. Elájultam, majd a kórházban keltem fel, bekötött karokkal.

Mikor felkeltem Seungmin-t és Hyunjin-t pillantottam meg magam mellett, ahogy keservesen sírva magukhoz szorítanak.

És ekkor megtörtént az, amit még ma sem hinnék el; szerelmet vallottak. Elmondták, hogy mennyire aggódtak értem és hogy mennyire szeretnek engem.

Ezen szavak hallatán én is elsírtam magam. Megbántam, hogy mennyire felelőtlenül viselkedtem. Hirtelen úgy éreztem, hogy nálam boldogabb ember nem létezik a Földön.

Pár napra rá, mikor kiengedtek elkezdtünk randizni és még több időt együtt tölteni. Mintha kitisztult volna a fejem, eltűntek a sötét gondolataim és egyszerűen...boldog voltam. A lehető legboldogabb. Sosem éreztem még ilyen intenzíven ezt az érzést, leginkább olyan, mintha örökké az álmaimban járnék.

Szeretem őket, jobban, mint a saját életem! Ha nem lennének, már rég örök álomban aludnék a föld alatt! Úgyhogy Hyunjin és Seungmin; köszönöm, hogy vagytok nekem!

Október 7.-én voltam a Debreceni Koreai Kulturális napon. Ennyi STAY-t én még nem láttam egy helyen, rengetegen járkáltak photocardokkal meg SKZOO-kal a kezükben! Ami miatt viszont elment minden életkedvem az az volt, hogy mindegyikük olyan...normális volt. Borzalmasan fájdalmas volt látni, hogy ők mennyire jól érzik magukat a többi STAY barátaikkal akikkel jöttek, míg én a tesóm barátnőjével mentem, mert nincsenek barátaim. Mindegyikük úgy nézett ki, mint egy menő barát, akinek jó stílusa van, tökéletesen sminkelt arca. És akkor itt vagyok én, az elhízott, stréber, ronda arcú béna autista, aki olyan unalmas, hogy nem érdekel senkit a hülye dolgai. Miért vagyok ennyire különc? Már ott is egyedül érzem magam, ahol egy csomó jófej és kedves emberrel vagyok körülvéve...Félreértés ne essék, senkit nem hibáztatok, csakis magamat! Ne haragudjatok, hogy ezt kiadtam magamból, csak borzalmasan gyűlölöm magam, egyre jobban, mint valaha🥲.