Stray Kids poli oneshots 1.rész✔️

♡︎Chanbinlix♡︎ [3]

Chan x Changbin x Felix

Pár nap múlva Felix igen megváltozott. Teljesen depressziós lett, nem volt hajlandó felkelni az ágyából sem, annyira rosszul volt. Így Bin jobbnak látta, ha szól egy nővérnek, hisz nem tudta mit kéne csinálnia, hogy megint a régi legyen. Nem volt meglepő a viselkedése, hisz bipoláris zavara van, Changbin mégis aggódott miatta.

Amíg a nővér beadta Lix-nek a gyógyszerét azt tanácsolta Changbin-nek, hogy menjen el egy időre máshova, nehogy megzavarja Felix-t pihenés közben.

Így tehát úgy döntött jobban szétnéz a kórházban. Akármennyire is mutatott körbe mindent a szeplős, még mindig nem látott mindent.

Meglepődött, mikor egy csapat idősebb embert pillantott meg tévézni az ebédlővel szemben. Az elmélkedése csak pár percig tartott, ugyanis valamelyikük kiabálni kezdett, később pedig mindegyikük utánozni kezdte ezt a zavaró viselkedést.

Gyorsan elment onnan, mielőtt bármit rá foghattak volna. Próbálta ignorálni azt is, hogy szinte minden szobából kiabálás hallatszódik ki. Ezért inkább elindult lefele a lépcsőn, hátha talál ott egy kis nyugalmat.

Azt hitte, valóságos hangok voltak ezek, de igazából ezek csak a fejében hallatszódtak. Sem az idősebb emberek, sem a szobákból nem kiabált senki. Nyugalmat így nehezen tudott találni.

Egészen addig ment míg el nem ért a kijárathoz. Látta, ahogy az emberek mennek az utcán, ahogy szabadok lehetnek. Egyszeriben elkapta az irigység.

-Changbin!-hallotta meg maga mögött a hangokat.

-Changbin! Menekülj! Menekülj innen! Changbin! Changbin!

A hangok egyre erősödtek és nem akartak megszűnni.

-Changbin! Changbin, menj! Menj innen! Menj! Changbin!

-Changbin!-hallott meg egy ismerős hangot. Hátra fordulva meglátta Hyunjin-t.

-Minden oké? Elég furán bámultad az ajtót...

-Persze, csak...tudod a hangok...-dörzsölte meg a homlokát.-Miért vagy itt?

-Elkísértem Seungmin-t a dokihoz. Te?

-Próbáltam felfedezni a helyet, és ide jutottam ki.-nézett ki az ajtón.

-Ennyire szeretnél elmenni innen?

-Mert te nem? Téged nem tölt el irigység, hogy másnak nem kell ilyen nyomasztó helyen bezárva lenni?

-Néha elgondolkodok ezen, de aztán rájövök, hogy nekik más bajuk van.

-De nem ilyen, mint nekünk!

-Sajnos ez van.-vakarta meg a karját.-Bolondnak gondolnak minket, de szerintem ők sem normálisabbak.

Nem igazán értette, mit akar ezzel mondani.

-Tulajdonképpen, a szó maga nem is létezik, ebben a formában. Nincs olyan, hogy normális, mert mindenki másra gondol ezalatt. Nincs olyan definíciója, ami minden emberre igaz. Nekem például normális, hogy két barátom van, de sok ember még mindig kiakad ezen. Mindhárman szeretjük egymást, nem bántottuk soha a másikat, szóval...nem étem mi lehet a baj.

-Hogy jöttetek össze? Mármint, mik voltak a körülmények?

Időközben leültek egy padra az ajtó közelében.

-Én és Seungmin hamarabb egymásra találtunk. Akkorra már rég fel sikerült dolgoznia a múlt fájdalmait és teljesen másmilyen volt, mint most. Később találkoztunk Innie-vel. Együtt dolgoztak egy kávézóban, később pedig eljött hozzánk párszor. Utána összejöttünk, majd egészen addig elvoltunk egymással, míg itt nem kötöttünk ki mindhárman.

-Én is valami hasonlót érzek...

-Mire gondolsz?

-Tudod Felix és Chan együtt vannak és...

-Bejönnek neked?

-Igen, de tartok tőle, hogy nem kedvelnek úgy.

-Szerintem mondd el nekik. Ha visszautasítanak úgy sem látod őket többé.

-De Chan az orvosom!

-Más helyen is vannak orvosok, nem csak itt. Ha nagyon durván visszautasítanak, keress mást.

-Igaz. Bár nem úgy tűnnek, mint akik annyira elutasítanának.

-A lényeg, hogy próbáld meg. Azt hiszem mennem kell, mindjárt kezdődik a hangterápiám.-nézett fel a falon lógó órára.

-Menj akkor. Köszönöm, hogy beszélgettél velem!

-Én is köszönöm.-indult fel a lépcsőn.

Pár percig még gondolkozott, majd a szobája felé vette az irányt.