sziréncsók ― 🧡

⚓️ harminckettő.

Az útjukat kijelölő lámpák csak egy ideig vezetik őket a sötétségben. A kikötő végével eltűnik a deszkákkal kirakott út és a helyét macskakövezett utca váltja fel. Hosszú és széles, több zugban lovaskocsi várakozik, hogy rakományt adjon vagy vegyen fel, az eléjük fogott állatok munkához szokva álldogálnak. A túloldalon viskók sorakoznak, ezekből fény szüremlik kifelé. Néhányuk kocsma, egyik-másik lyukas fedelű vendéglő, de egyben mind hasonlít: nincs hiány alkoholban és kacérkodó nőkben. Valamivel távolabb a képből kiugró, takarosabb épület áll. Ez természetesen csak annyit jelent, hogy a cserép nem hullik a tetőről és az ablaküvegek nem törötten ásítanak az éjszakába, ám a falai ugyanolyan kopott, ápolatlan faanyagból vannak.

Morene arrafelé vezeti a maga köré gyűjtött társaságot. Tizenketten vágtak neki, ők hajlandók voltak háttérbe szorítani férfiakra jellemző, erős ösztöneiket ― nem számít csodára ettől függetlenül, tisztában van vele, amint felgördül az utolsó ivóvizes hordó a bárkák fedélzetére, egy sem marad, mindegyikük a bordélyokba veszik. Egyelőre viszont úgy osonnak az árnyékában, ahogyan azt egy tisztes vadászkutya teszi a préda szagát megérezve. A jobb állapotnak örvendő épület közelről értelmet nyer, formájában kibontakozik egy raktár. Kőből és téglából rakott tornác nyújtózkodik a bejárat előtt. Közösen ballagnak fel, és a legénység illedelmesen szétszéled, míg a kapitány és elsőtisztje bezörget az ajtón. Kisvártatva kinéz valaki.

― Jó estét, kisasszony! Örvendek, uram, a találkozásnak ― üdvözli őket.

― Jó estét! Az ivóvíz ügyében érkeztünk ― tár egyből a tárgyra Morene. Bájos mosolya és kellemes modora azonnal megnyeri a velük szembenálló erős, szikár, ugyanakkor értelmiségi figurának tűnő férfit.

― Hogyne, kerüljenek beljebb ― tessékeli kettejük a küszöb másik oldalára. Mielőtt az ajtólap záródna, Morene egy utolsó pillantással rendre inti az embereit. A szeme azt üzeni, rövidesen visszatér, és addig semmiféle balhéról nem akar hallani.

Ki a terasz oszlopainak vagy korlátjára támaszkodva vár, ellenben a többiek apróbb csoportokba verődve csevegnek. Csöndesek, akár a molylepke röpte, mindössze motyogás jut el Cronan füléig. Ő és Sedge, a Szirén három személyes követségének tagjai egymáshoz közel maradva fülelnek a kikötő zajaira. Az utolsó tag, nevezetesen Scully, az egyik messzi sarokba húzódva teszi ugyanezt. Világos számára, mint a Nap, hogy Sedge-nél sose nyerhet bűnbocsánatot, így nem is próbálkozik. Bölcsebbnek ítéli meg kivonulni a terepről.

Gőzük sincs, hogy zajlik le egy ehhez hasonló beszélgetés. Nyilvánvalóan megtárgyalják, hány üres hordójuk van és mennyit fizetnek, azonban a részletekbe nincs betekintésük. Nem is kell sokat várni, hogy az eredmény az ölükbe hulljon. Az épület hátsó részéből két hosszú kocsin fekete lovak vontatják ki a kellő mennyiségű hordót. Nem is állnak meg, egyenesen a 17-es dokkig szállítják. Elhaladtukban a kalózok hallják a friss víz lötyögését, és ez a hang ― még ha jórészt rumot is isznak inkább ― jóleső érzést bont a mellkasukban az elmúlt időszak fejadagjai, a kevés élelem és a poshadt folyadék után.

Hamarosan feltűnik a kapitány. Háromszögletű kalapját mélyen, szinte szemöldökcsontjáig a fejébe nyomja. Mikor kinyílik az ajtó és a verandát elözönli a fény, megnyúlt árnyékkeze a kobakjához kap és leemeli onnan. Kicsit leporolgatja és megigazítja a beletűzött vörhenyes tollat. Édesapja hordott ilyet, az elvesztését követően maga is folytatta e szokását.

― Sajnálom, hogy megjárattalak benneteket. Mint kiderült, ketten is elegek lettünk volna. ― A férfiak egy része halkan mormog valamit, de mivel a lényeg most következik, nem pusmognak tovább. ― Hatan visszamentek és elpakoljátok a hordókat. A többiek kapnak tőlem egy-egy elintéznivalót. Kenyér, sózott hús, zöldség. Csakis a nélkülözhetetlen dolgok. Ti ott ― jelöl ki a mutatóujjával hat főt ―, mehettek.