sziréncsók ― 🧡

⚓️ négy.

Csend ül a kabinon, vagy fél órája tartó hallgatagság. A napsugarak kicselezve az eléje lógatott, meglehetősen rövid függönyt, beszüremlenek az ajtó üvegén. Átcikáznak a falakra lógatott festményeken, az egyik sarokba tolt íróasztal és polc csoportosuláson. Időskorára a kapitány új szokást alakított ki magának. Újabban naplót ír, hogy az oldalakon keresztül elmesélje fiatal napjainak garázdálkodásait. A sugarak beleolvasnak a történetbe, de a fosztogatások históriáitól megszeppenve tovalibbennek és az étkezőasztal mellé letelepedett lány hajába olvadnak.

― Nyomaszt valami.

Édesapja néhány szava inkább kérdés-, mint kijelentésbeütésű. Néhány órányi beszélgetést maguk mögött hagyva még mindig ez az érzése van a lányát illetően. Noha jártak együtt a fedélzeten és váltottak pár mondatot a legénységgel, ami rendes esetben felvidítja Morene-t, most nem könnyű kiszakítani a gondolataiból. Hosszú percek óta mozdulatlanul ül. Ölében tárva-nyitva hever egy könyv, amiből az este felolvasott neki, s most betérve hozzá újból belefogott. Valószínűleg nem is tűnt fel neki, de egy ideje abbahagyta a sorok értelmezését és csak bámul az egymásba karoló betűkre.

― Csupán töprengek.

Több méter távolság húzódik köztük fizikailag, habár a lány végtelen messzeségben jár most. Látszik az arcvonásain, ha komolyabban foglalkoztatja valami. A szemöldökét összehúzza és fogaival kegyetlenül tépázza az ajkait. Ártó, ráadásul egész gyermekkorától kezdődő szokás.

― Tudod, gyermekem ― szülője megkísérel egyből felállni az ágyról, ahová sétájuk után ismét ledőlt, de megkopott fiatalsága és ízületei akadályt állítanak elé. Mégis leküzdi a tagjaiba álló fájdalmat és az asztal mellett ücsörgőhöz lép, hogy finoman, amennyire erejéből kitelik, a vállára szoríthasson ―, az óceánok rettegett kalózkapitánya sosem akart utódot. Főképpen nem leány utódot! ― Lassan beszél. Az elfogyasztott rum és bor mennyisége is közrejátszik benne, ám mindene lomha már. ― Egy éjszaka bekopogott hozzám egy kocsmai szajha. Azt állította, hogy a karon ülő kölyök, aki visított és szüntelen sírt, az én leányom. Kalózbecsületből vettelek át tőle, majd...

Morene sóhajt egyet. Tenyerét a vállán pihenő kézfejre simítja és felnéz édesapjára, aki fölötte áll. Még így, idősödő korára is megmaradt arcán a tiszteletet parancsoló ábrázat. A szemei is, hiába fénytelenebbek, még mindig azt sugározzák, az óceán összes hulláma érte csapong ― de az idő vasfoga nem kímélte meg. Gyakran vért köhög és erőtlenség kezdi elemészteni őt. Önmagának maradványa csupán, régi emlékekkel és tanácsokkal a történeteken túl, melyeket egytől-egyig ismer már.

― Majd a Vérszomj fedélzetére hoztál, fittyet hányva a kódexre. Nem te voltál az első kalóz, aki megszegte a törvényt, de az első biztosan, aki nem lakolt halállal érte. Én egyre csak sírtam és cseperedtem, aztán fokozatosan kevesebbet visítottam. Mire észbe kaptál, az elsőtiszteddé, a bárkád következő kapitányává növekedtem.

― Így volt ― jut hozzá el a megerősítés. ― Szóról-szóra így történt, de nem ez a legfontosabb. Láttam felnőni a gyermekem. Botladozni a csúszós deszkákon. Félni a cápáktól, de megtanulni úszni. Megtanítottam vívni, harcolni, keménynek lenni és tűrni. Erős kezekkel tartani a kormánykereket. ― Reszketeg, ormótlan tenyerével a fekete hajtincsekre simít. Ügyetlenül, de tele szeretettel. ― Te mindössze egy hajót és egy hű legénységet kapsz tőlem, de én... mindent kaptam tőled.

A rettegett gazember érző szívű édesapaként áll a kabin közepén. Morene szeméből néhány kósza könnycsepp is útnak indul, de mielőtt formát ölthetnének, kapkodva végigszánt az arcán, s elmorzsolja őket. Szülője, habár tudja, milyen véleményen van ezzel kapcsolatban, egyetlen kérést intéz hozzá.

― Miután kilehelem a lelkemet, válassz magadnak férjet. Olyan kalózt, akitől nem félted a hajó irányítását és társadként áll majd melletted a legsötétebb viharokban is. Úgy nyugalomban távozom el innét.

A kalózvilág kevéssé filozofikus. A mindennapok kemény munkája közben az ember agya nem befogadóképes a mélyebb beszélgetésekre, így a ritka pillanatok rendszerint érzelgősek is. Nem az első próbálkozása meggyőzni a lányát, de az egyedüli, hogy Morene ajkaira nem térnek szavak. Egyszeriben olyan érzése van, mint aki beszédre képtelen. Néma. Nem futja másra egy erőtlen bólintáson kívül, amiről viszont mindketten tudják, ki nem mondott ígéret.