sziréncsók ― 🧡

⚓️ tizenkettő.

Elviselhetetlen fejfájás gyötri a barnát. Erre ébred nehéz álomtól terhes szempilláit lomhán nyitogatva, a pupilláiba szökő kevéske fénytől pedig egy kis ideig nem látja, mi is veszi körbe. Valahol fekszik, a válla kemény és rögös felszínen sajog. Az egyiket alig érzi, a másikat viszont képes mozgatni ― ahogy próbálkozik vele, beleütközik egy idegen testbe. Hamarosan ráeszmél, hogy sokadmagával hever a sötétben, néhányuk már teljesen tudatánál van, a többiek ellenben ijesztő dermedtségben maradnak.

Kitisztulnak az érzékszervei és össze tud gyűjteni annyi erőt, hogy darabos mozdulatokkal bár, de feltápászkodjon, és lapockáiról az ülőcsontjára terhelje át a súlyát. Félő, ha nem támasztaná meg a hátát a mögötte húzódó durva falon, visszazuhanna eredeti pozíciójába. Kifújja a levegőjét és frissre cseréli. A lélegzés szakadozottan sikerül csupán, végigmarja a torkát és a tüdejét, valaminek pedig halk, sípoló hangja hallatszik, akárhányszor beszívja az oxigént. A feketeséghez idomuló tekintetét átfuttatja a helyen. Vékony sávban napfény sápad be hozzájuk, s segít a helyiség feltérképezésében. Mintha valamiféle barlangba zárták volna őket; a kőbe vájt falak közti hűvös, a nyirkos levegő és felületek, minden jel erre mutat.

Imbolyogva talpra küzdi magát és elindul, hogy közelebbről is szemügyre vegye a napsugarakat, illetve a pontot, amit a betörésükhöz választottak. Amint betéved alá és arra emeli a fejét, elkeseredve konstatálja, hogy túl magasan nyílik a lyuk, amelyen hiába tudná kipréselni magát egy gyermek vagy kisebb termetű felnőtt, hiszen képtelenség volna felmászni odáig. A pillantása habozás nélkül kezd ide-oda cikázni a fal mentén, hátha megoldást talál a problémára, mikor váratlanul megzavarják.

― Cronan?

Egész testével oda fordul, ahonnan felcsendül a neve. Erőtlenül csak, ő viszont egyszerre örül és aggódik, mikor hozzákapcsolja a tulajdonosát. Kicsivel távolabb tőle, a fal és padló találkozásánál kuporgó leányalakot vesz ki a félhomályból. Göndör haja elfedi a vállát és karjait, az arcbőrét szintén takarja, hangszíne ellenben ugyanolyan, még ha egy árnyalattal nyúzottabb is. Kiválik a langyos fénynyalábok közül és a társához botladozik, mellette tompán dörrennek térdei a talajon, ahogy leereszkedik a magasságába. Morene felemeli az állát, kényelmesen néznek egymás szemébe. Noha nem fest jobban maga sem, első mozdulatával egyből végigsimít Cronan homlokán ― az felszisszen, mert az ujjbegyek érintése közben tudatosul benne, mekkora sérülés éktelenkedik a halántéka környékén. Apró fintorgással tűri, hogy a megalvadt vérbe tapadó hajszálakat kiemeljék belőle, elnézve, ha ezzel esetleg felszakadna.

A lányra tekintve tiszta sor, hogy nem tudná egyesével megszámlálni az őt ért sérüléseket. Több helyen horzsolások, vágások tarkítják. Sötét szemöldöke alatt, illetve az ajkai sarkában jobbról felszakadt a bőr, a résből még mindig lecsurran egy-egy kósza, vörös csepp. Ruhája sem kevésbé megtépázott, akár a kinézete általánosságban; fél válláról hosszú vágást felfedve, szakadtan csüng lefelé az ing, kardhüvelyében pedig nem tárol semmit. A fegyvereit, beleértve még két pisztolyt, mintha elkobozták volna.

― Mire emlékszel? ― faggatja alacsony hangerővel.

A barna elgondolkodik. Igyekszik kutatni az agyában, hátha megragadt a tudatalattijában egy kép vagy mozzanat, azonban semmi érdemlegeset nem mutathat fel.

― Befelé merészkedtünk az erdőben Sedge-dzsel. Izgatott volt, mindenképp fel akarta fedezni a helyet, mintha találni is vélt volna valamit, azt hiszem ― mondja lassan, minden kiejtett szó alatt bőszen gondolkozva. ― Megpihentünk egy fa alatt. Nagy, piros gyümölcsök lógtak a levelei között, ettünk hát belőlük. Aztán megrezzent a csalit és Sedge... nem tudom, ő mit csinált pontosan. Üvöltöttem, hogy vigyázzon, láttam valamit, de utána... egyszerűen nincsenek emlékeim tovább.