sziréncsók ― 🧡

⚓️ huszonnégy.

Nem telik el sok idő, és az angol hajó kissé oldalasan úszva beéri a két másikat. Közelről látni, hogy nincs akkora, akár a Vérszomj, de bőven nagyobb a Kardhalnál, lőréseinek száma viszont többszöröse a kalózokénak. A hirtelen megtett kapitány ― habár nem így gondol saját szerepére, ―nagyon is érzi a felelősség súlyát. Leolvassa az elejére festett nevet. Hullámjáró. Most egy apró legénység és egy komplett vitorlás jóléte függ a döntéseitől. Miként a felszerelt vadász elereszti az első ágyúgolyót, ezzel egyértelművé téve nyilvánvaló szándékát, a parancsnoki hídon állva kiszórja első utasítását:

― Besorolunk a Vérszomj jobbjához. Nagy a tét, legyetek készek ― mondja. Gondolatban hozzáteszi: Kérlek!, de nem tűnhet tanácstalannak, gyengének.

Roux vasmarka közelebb irányítja a bárkát a többiekhez, ezáltal fedezéket nyújtanak nekik, mikor a Hullámjáró felvonja a fafedelet ágyúnyílásról, s előbújnak a fekete csövek. Cronan a hamarjában felosztott társaság egyik részére kiált.

― Tüzérek, mindenki a helyére!

A Kardhal szegényes, nyolc ágyúja gyakorlatilag tehetetlenül szemez a rá váró feladattal. Minden rendezetten történik, láthatóan rábízzák magukat a barnára. Vezényszóra töltik meg vasgolyókkal a tárat, parancsra gyújtanak, majd a fülsiketítő robaj hallatán lebuknak a padlóra ― épp ugyanekkor megszámlálhatatlan tizennyolc fontos gömb vés lyukat a testbe. Recsegő deszkák hangja, hasadó gerendáké, s rémült ordításé mosódik össze. A cseppnyi kereskedőhajó állapotán sokat rombol az első támadás hulláma. Tiszta sor, nem bírja bármeddig, csupán annyi időt nyerhetnek Morene csapatának, hogy felkészülhessenek.

― Újra! ― rendelkezik. A férfiak kapkodva nyúlnak új lőszerért, kezükben égő gyújtóval várják, hogy működésre buzdítsák a csőben rejtező puskaport. ― Tűz! ― Üvöltését elnyomja a következő sorozás ricsaja.

A Hullámjáró fedélzetén nagy sürgés támad. Figyeli az eseményeket, mialatt szakadatlan sortűzzel látják el egymást. Észreveszi a hajó parancsnokát. Őt bámulja, s eközben egy beosztottjához beszél, nem sokkal később a köztük lévő távolság csökkenni kezd. Nem eszmél fel elég sebesen, csak a katonák csáklyát tartó látványára.

― Átszállnak! ― rikoltja.

Ennél jóval gyorsabban hasít belé a felismerés: nem egy vonalban mozognak, a Kardhal fél hossza megelőzi a vadász orrát, így a megcsáklyázás a tatot éri. Átkelni ugyanúgy képesek, a horgonyt pedig nem vetetheti a mélybe. Azt kínálná fel vele, hogy a lélekvesztő oldalának teljes felületéhez hozzáférjenek, ugyanis lehetetlen ezt kivédendőn gyorsabban megállni, lemaradni. Nem engedheti ugyanakkor akár csak egy marék britnek sem az ide való átlépést, mert a csekély húsz fő a Kardhal irányításához elég csupán, harcban pillanatokon belül alulmaradnának. Nem rajong a rögtönzés taktikájáért, de más opció híján rádörren az embereire.

― Roux, eléjük vágunk! Sedge, feszítsd meg a köteleket! Barth, vitorlák! Augie, Benno, Emett, szintén! ― hadarja, aztán tekintete megakad a kék kabátot hordók egyikén. ― Te, ott! Milyen súlyokat szállít ez a ladik?

A borotvált, tisztességes férfi megszeppenten járul elé, közelebb. ― Fűszereket, dohányt, húst ― veszi számra egymás után enyhe dadogással a cikkeket, amiket korábban az átfésüléskor is leltárba vettek ―, takarókat, edényt, porcelánt.

Utóbbiak említésénél Cronan szemei tágra nyílnak. A kérdezett összerándul a ráripakodásra.

― Gyorsulunk, mi az ördögért vannak még fent ezek a lomok? Takaró, edény... nyomás, vesd őket a tengerbe! Őket se hagyd itt ― bök a többi túszra.