sziréncsók ― 🧡

⚓️ huszonegy.

Olyanok csípik el Cronant egy-egy szabad pillanatában, akikkel eddig sohasem beszélt egyetlen árva szót sem. Kezet ráznak vele és ajnározzák a piszkos küzdelmet, de aztán odébb is állnak és csupán maguk közt pusmognak tovább. Scully-t nem látta, mióta levágta nyakából a cápafogas láncot ― őszintén bevallva viszont nem is vágyik találkozni vele. Bőven elég neki Sedge társasága. Vele van már hosszú órák óta, egy tapodtat sem mozdult mellőle. Habár nem jellemző rá az érzelgősség, mintegy ötször biztosította a barnát afelől, milyen boldog, amiért a feje nem lett szétválasztva a törzsétől. Az étkezőbe is nehezen indul el, pedig barátja többször is megnyugtatja, hogy meglesz egyedül; valamiért nem fűlik a foga a közösségben való étkezéshez. Az sem számít, hogy kihagyja a vacsorát.

Mire a szőke elmegy, nyugalomra talál. A magány néha jólesően öleli körbe. Ilyenkor végiggondolhat minden agyában csapongó dolgot. Jelen esetben újraéli a párbaj alatt benne zúgolódó érzelmeket. Míg a hajó alatt játszó hullámok ringatják a függőágyban, van ideje lehunyt szemmel visszaidézni a történteket. Néhányszor már találkozott önmaga legbelső oldalával, aki hidegvérrel meggyilkol valakit ― hogy bosszúvágy vagy düh hajtja, nem mentség, mégis hasznára válik. Megölhette volna Scully-t, hiszen minden joga megvolt hozzá. Legyőzte, ő rendelkezett az életével, ennek ellenére megkegyelmezett neki. Ő sem érti alkalmanként, mit miért tesz, mindössze követi a pillanatnyi döntéseit és bízik magában, a helyes cselekedetekben. Reménykedik a másik sportszerűségében; végtére is kellemetlen volna, ha ezután álmában keresztül metszené a torkát revans gyanánt...

Könnyű léptek dobognak végig a hálóterem deszkáin. Cronan reflexből felül és az irányukba fordul. Fél lába lelóg a fekhelyről, a másikat behajlítva felhúzza, majd fél tenyerével is stabilizálja a pozícióját. A Vérszomj gyomrába lejutó napsugarak arany pettyekként dobálják a porszemeket, amelyekből előtűnik a kapitány alacsony sziluettje. Áthaladtában a fénysávon sárgás foltok vetülnek a bőrére. Legfeljebb pár óra telhetett el az utolsó találkozásuktól számítva, azonban nem lepi meg a viszontlátás. Morene vele szemben áll meg, láthatóan bámulva a sebeket arcán és különböző testrészein.

― Jól ellátták a bajod ― mondja köszönés helyett.

Cronan hitetlenkedő horkantással nyugtázza a kijelentést. Szabad kezével beletúr sötét fürtjeibe, kisöpörve őket csomó friss sérülésből, egyúttal szemeiből szintén, hogy könnyebben kapaszkodhassanak egymás pillantásába.

― Köszönöm ― bólint gunyorosan ―, enélkül nem éreztem volna.

― Gyere velem!

Már nem gondolkozik azon, ez kérés vagy felszólítás. Inkább kifordul a függőágyból és a göndör nyomába ered, felvéve a versenyt szapora lépéseivel. A legénység egésze az étkezőben tobzódik, kihallatszik a konyha felőli nagy ricsaj, tehát nem aggódik, ki válik szemtanújává, ahogy eltűnnek kettesben a tekintetek elől, természetesen a parancsnoki híd egyik kabinjában. A napfény ezúttal is végigmászik a vörös tapétás helyiségen, s kijelöli helyét az ágyon, ahová Morene leülteti őt. Kis apróságokról beszélgetnek, ameddig a szekrényekből valamiféle fájdalmat csillapító kencét és vizes rongyot kapar elő. Cronan büntetlenül figyeli őt kutakodás közben. Egyszerű szabású, fehér inget és szoknyát visel masszív bőrfűzővel, karcsú alakját tovább hangsúlyozva. Összekeverné akármelyik nemes leányával, ha nem ismerné.

― Még be sem varasodtak a szigetről származók ― utal a kapitány a fáról való zuhanás és az azt követő vízmélyi párharc következményeire ―, máris összeszabdalnak. ― Odalép elé. Egy határozott, de finom mozdulattal szétválasztja a barna térdeit és leguggol köztük, hogy egyszerűen hozzáférhessen a gyógyítandó területekhez.