sziréncsók ― 🧡

⚓️ tizenegy.

A fák cifra árnyékot vetnek a patak tükrére, miközben a két csónak halkan siklik rajta. Érezni a hangulatban, hogy ismeretlen földön járnak, ahol nem árt nyitva tartani a szemüket, de félelemnek nyoma sincs. Bizsergető izgatottság járja át a csoport tagjait. Cronan is tapasztalja magán. Tenyerei egy-egy evező rúdját markolják, testsúlya egészét igyekezve hasznosítani a munkában. Kemény feladat, ám egy ideje csupa ilyesmivel találkozik ― korábbi önmaga el sem tudta volna képzelni, milyen megpróbáltatásokat lenne képes kiállni. A párja ezúttal Sedge, aki önként vállalkozott, hogy segítsen neki. Most a ladik hátsó felében ül, így nem beszélhetnek egymáshoz munka közben, ahogyan szokták, de nagyon hálás neki.

Háttal fordulnak menetiránynak, hogy eredményesebben húzhassák a lapátokat. Hiába nem látnak mindent egyből, így is érdekes a kaland egy felderítetlen sziget belseje felé. Sedge régóta szolgál a Vérszomjon, azonban minden alkalommal lelkesen vág bele a felfedezésekbe. Mind kíváncsiak, hol kötnek ki végül, szerencséjükre pedig Hawk sok elmélettel ömleszti el a kapitányt és lányát, míg az embereik eveznek. Külön csónakban utaznak ugyan, ám a víz könnyen vezeti a hangot, s a csönd nekik kedvez.

― Nem állítom biztosra, természetesen ― szögezi le a kormányos ―, de Haiti közelében több föld alatti víztározó van, azt mondják. Talán onnan fakad a folyó is. Térképet hiába hoztunk volna, semmit nem jelölt az ég egy adta világon, de sok mindent láttunk már...

Cronan gondolataiba mélyed. Nem lát rá sok esélyt, hogy Hawk szavai igazak legyenek, lassan viszont fény derül a valóságra. Vászoningje alatt izzadság csordul a vállán. Napközben tikkasztó meleg van idebent, a növényzet csak árnyékot, de hűst nem nyújt, és a párás levegőből nagy lélegzeteket véve is kevés oxigént nyer ki. Ösztökélve magát, nekiveselkedik még egyszer az evezőknek, hogy a legközelebbi cseréig helytálljon, mikor az első csónakban élénk nyüzsgés támad.

― Csobogó víz hangja! ― nyilvánítja ki Duggan. Talpra áll és egyik társa vállába markol az egyensúlya megtartásáért, úgy nyújtóztatja nyakát, hátha meglát valamit a távolban. A dús lombú fák megakadályozzák, ezt belátva pedig visszaereszkedik a helyére.

Kapitányuk életteli orgánuma zeng fel.

― Uraim, hamarosan partra szállunk!

Ünneplő, eleven morajlás szalad végig a néhány matrózból összeverődött tömegen. Sedge mintha nagyobb erőbedobással feszülne a lapátoknak, Cronan viszont ereje fogytán van ― hatalmas, barna tenyér ragadja ki kezéből az övéit. Felnézve Nigel sebektől szabdalt arcát látja.

― Pihenj. Leváltalak.

A sötét hajú csupán bólint. Szőke cimboráján kívül kevesen mutattak felé a legénységből kedves gesztust, a másik tette viszont határozottan annak minősül. Óvatosan cserélnek helyet, nem megbillentve vele a lélekvesztő egyensúlyát, majd az evezők feje újra a felszín alá bukik, s ütemes merüléssel jelzik, ismét munkára fogják őket.

Nigel ereje teljében veti bele magát a feladatba. Cronan nézi egy pillanatig, de hamar el is kapja a tekintetét, mert attól tart, feltűnő a bámulása. Habár ismeri a férfi történetét, akárhányszor rá tévednek a szemei, hosszas másodpercekig szemléli az orcáját csíkozó hegeket. Nigel ― mint Sedge-től megtudta ― egykor rabszolga volt. A gazdag urak ott, ahonnan elszabadult, pengével vájnak jelet a vásárolt cselédek bőrébe, hogy azokról messziről ordítson, mifélék valójában. Egy szerencsétlenül szerencsés hajótörés mentette meg az olajbarna férfit attól, hogy élete végéig mások rabigáját vonja, majd egy kalózhajó talált rá. Most, a Vérszomj martalócai között egészen úgy fest, akár a többiek. Hányattatott sorsú talán, de immár egyenrangú és megbecsült, többé senki nem törli belé a lábát.